Mi volt tanítási módszere?
Tanításait mindig a versből vezette le. Hiszen nyíltan vagy burkoltan, de mindig a költő adja a vers megszólaltatásához szükséges utasításokat a versmondónak.
Mármost Zoltán ezekre "a költői instrukciókra" hívta fel a figyelmünket. A vers fölszíne alatt lüktető indulatokra, gesztuslehetőségekre, szó-dallamra, indulati-érzelmi zenére.
Hozzátéve mindig saját véleményét, elképzelését; javaslatként és segítségként figyelembe véve alkatunkat, hiányosságainkat (melyekből sok volt!); s mindezt a maximális igényrenevelés szándékával.

- Petőfi gyermek - mondta, mintegy Adyt idézve. - Nyitott szívű gyermek.
Fölállt, lenézett a völgybe, kitárt karral kezdte élni a verset. A szituációt, amelyben született - születhetett - a vers. Nem előjátszott - példát hozott; fölmutatta a versben lüktető zenévé sűrűsödött emlékelemeket.
- Mily fontos Petőfinél, Adynál, a költőknél általában a húsz év életszakasz-határolás jelentősége -, mondja Zoltán. - A határpont egy költő életében. Az alapszituáció, amelyből a vers kipattan, kivirágzik: élni kezd. Nem énekelni kell a refrént: "Cserebogár, sárga cserebogár" - mint azt egyesek teszik, hanem belesimulni általa az előző hangulatba és új lendületet adni a következő soroknak, a gyermekké-születésnek, az álomnak, amelyben már csak a száj formálja a szavakat, a dajka dalának hangjait; vagyis gyermekké "álmodja vissza" magát.
Keveset beszélt egy-egy versről. Inkább a költőről - s egy kulcssorról szólt. (Egy alkalommal fölolvasta nekünk versmondásról készülő könyvének Petőfiről szóló részét. Minden instrukciónál élesebben hangzottak a sorok a szavak ízéről, az alföldi hangulatokról, a gyermek-látnok Petőfiről, a magyar nyelv gyönyörűségéről és szeretetéről.)
Zoltán tehát megteremtette az alapot próbálkozásainkhoz. Az utat nekünk kellett végigjárnunk, de érezve az ő jelenlétét, óvó tekintetét. Fölszabadultabbak, biztosabbak lettünk; tünedezni véltük az iskolamodort, színek jelentek meg, egyre határozottabban, egyre fénylőbben.
Felismertük az ő szavai nyomán lehetőségeinket, s így igényeink is megnőttek. Most már a mindent akartuk elérni.
De elérhetetlen is!... De jó mégis küzdeni érte...

Balkay Géza
a Színház- és Filmművészeti Főiskola
III. éves hallgatója

"Azoknak az embereknek a szívében, mentalitásában és gondolkodásában, akik akkor is szerették őt minden végletességével együtt, nos, náluk semmiképpen nem változott a Latinovitsról kialakult kép. Nekem mindenkor erőt ad: igazolja mindazokat, akik mellette álltak. Ma ez sokkal aktuálisabb, mint sejtettük volna. Főképpen a színházakról általa megfogalmazott "szentségtörő" és "veszélyes" gondolatok. Csak szeretettel lehet színházat csinálni! Azért is kötődöm Latinovits szellemiségéhez, mert teljesen normálisnak tartom, ha az egyéniség ki akar bontakozni. Ezt is képviselte ő, hiszen mindenki létezhet a nap alatt. A színház: beszélgetés. Latinovits írásai és nyilatkozatai is erről szólnak. A színház legfeljebb ürügy arra, hogy az életünket "gyerekként" tovább tudjuk élni. "Őszhajú kisfiú" volt ő, aki bátran félt. Ma este pontosan fogom tudni azt a széket, ahol ül..."

"A nyár elején egy angol darabban játszottam a Műszaki Egyetem Szobaszínházában. A szerepem szerint többször elmondtam, hogy köztiszteletben álló ember, jó fiú vagyok. Egy újságíró megkérdezte, valóban így van-e. Némi gondolkodás után azt válaszoltam: igen. Színészként, úgy érzem, tényleg megbecsülnek. Emberként igyekszem rendes lenni. Igaz, néha kirobbanok. Nagyanyám mondta mindig: Jó fiú vagy, Géza, csak tudni kell bánni veled."

"Soha nem akartam Romeo lenni, hozzám Mercutio áll közelebb. Ennek ellenére átéltem hatalmas szenvedélyeket a színpadon és az életben is. A szenvedély sokféle lehet, s erről nekem sokkal többet mond a Macbeth, ami ugyan nem éppen szerelmes história, mégis két ember kapcsolatáról szól, ahol a férfi a gyengébb. Talán azért is izgat jobban a szenvedélynek ez a komor, gyilkos erejű ábrázolása, mert nem láttam még igazán jó Romeo-előadást. Mindegyiknek az a hibája, hogy túlmisztifikálják, holott a szereplők hús-vér gyerekek. Ezt eddig Zefirellinek sikerült tökéletesen kifejeznie, igaz, nem a színház, hanem a film eszközeivel. Egyébként színészként és magánemberként is azt vallom, hogy az életet szélsőségesen kell megélni, másként nincs értelme az egésznek. Az is baj, hogy sokan meg sem tanulnak szeretni. Keveset tudnak erről az érzésről, és azt is rosszul. Nem szabad kitérni a szenvedélyek elől. Erre én viszonylag későn jöttem rá, de pótoltam a mulasztásomat, gyarapítva az elhagyott Júliák számát. Hogy milyen Romeo voltam? Ezt csakis ők tudhatják."

Karácsonykor kis hír adta tudtul lapunkban, hogy a Balkay fivérek zenés irodalmi műsort ajándékoztak rászoruló embertársaiknak. Most, mire véget ér a hosszú tél, bárki meghallgathatja a színművész Géza és a muzsikus-előadó László frissen elkészült CD-jén és kazettáján sorakozó huszonhárom dalt, verset és prózarészletet. A Vörösmartytól József Attilán, Kosztolányin és Nagy Lászlón át kortárs szerzőkig terjedő irodalmi "alapanyag" közös vonása a progresszív és időtlen érvényű mondanivaló, amely hozzájuk méltóan szuggesztív hangon szólal meg. A budai vagabund előadók egészen ősi módon, szinte a középkori csehók, diákszállások légkörét idézően - vagy talán az 1930-as évek ködös külvárosi kocsmáinak hangulatához illően - ragadták meg a szövegeket: a Villontól Brechtig futó európai vonal "songjaival" feleselnek magyarul a dalolt költemények.
E sorok szerzőjének egyszer egy meteorológiai szükséghelyzet miatt jókora téeszistállóban volt szerencséje hallani a Carmina Buranát. Annak az előadásnak a hangulatát idézik a Balkayék által elmondott-dalolt drámai versek: A vén cigány, a Levegőt!, a Születésnapomra vagy a Hajnali részegség. A klasszikusok sorai mellett szépen megférnek a kortársak - Gyurkovics Tibor, Kunfalvy Ákos, Hegedűs Erika - gitárkísérettel megszólaló, időszerű üzenetei. A "műsor" olykor meghökkentő, máskor egyenesen hátborzongató, ámde jó okunk van feltételezni, hogy éppen ez volt Balkayék célja. A szövegmondás és a zene garantáltan magas színvonalú, aki azonban szelíd budai idillt, szépelgő dalokat szeret vasárnap délutánonként hallgatni, semmiképpen ne vegye meg a Ki tiltja meg? című kazettát.

Elfogyott a türelmem, nem akarok mások kénye-kedve szerint ugrálni. Csak arra a feladatra akarok koncentrálni, ami valóban izgat. Balkay Géza színész-rendező arról nyilatkozott, miért is kezdett rendezni és tanítani.

Két éve találkoztunk utoljára, akkor egy lapban arról írhattam, hogy hosszú évek után újra színpadi szerepet vállalt. Akadtak akik úgy fogalmaztak, hogy visszatért. Ráadásul nem is akárhogy. Tahi Tóth László helyére ugrott be a Karinthy Színpadon. Aztán ismét eltűnt. Mellőzött lett? Mi az oka az újabb hallgatásának?
Mellőzöttség? Ugyan! Arról soha nem volt szó! Belefáradtam a színházak körüli dolgokba. Másfelé akartam orientálódni. Évek óta éreztem késztetést arra, hogy tanítsak, illetve, hogy rendezzek. Ettől függetlenül játszom még. A színház ugyan nem hoz lázba, de most is van két filmszerepem. Látni tehát láthatnak az emberek.
Mi az, ami miatt nem áll színpadra? Csalódott valamiben?
Eltörött bennem valami. Meguntam, hogy állandóan olyan feladatokra voltam kiírva, amit szerintem más sokkal jobban el tudott volna játszani. Arról nem is beszélve, hogy mennyire bántott, ha más kapott olyan feladatot, amit én tudtam volna sikerre vinni. Elegem lett, ráuntam erre. A színházra persze nem, hiszen arra nem lehet ráunni. De 150 fokon sem lehet állandóan izzani. Volt olyan korszakom, amikor ez ment, de belefáradtam. Aztán egész egyszerűen összedőlt minden. Válságba jutott a házasságom, bizonytalanná lett a magánéletem. Nem tagadom, soha nem is tagadtam, hogy volt az életemnek egy nagyon mély korszaka, amikor ittam.
Sok pályatársa épp ezért mondja azt, hogy elfecsérli a tehetségét. Hogy kár magáért, mert többre lenne hivatott. Ez talán azt is jelentheti, hogy ivás nélkül nem itt tartana, ahol most.
A megítélés lehet téves, ahogy nyilván én is tévedhetek a magam dolgait illetően. Egyszerűen arról van szó, hogy elfogyott a türelmem. Iszom? Igen, néha iszom. De dolgozom, filmekbe hívnak és nyilván nem kapnék felkéréseket sehová, ha tönkretenném a munkát. Tehát elfogyott a türelmem, nem akarok mások kénye-kedve szerint ugrálni. Csak arra a feladatra akarok koncentrálni, ami valóban izgat. A színházban ma ilyet nem találok, legalábbis színészként nem. De rendezőként annál inkább! A tanításról meg nem is beszélve. Arra jöttem rá, hogy ez az én igazi feladatom. Gaál Erzsi a szolnoki színházban már látta ezt rajtam, így rendezhettem meg 1994-ben Ibsen "Ha mi holtak feltámadunk" című darabját.
Nem önámítás ez? Nem arról van szó, hogy a szakma nehéz emberként könyvelte el, olyannak, aki épp a mély válsága miatt egyre lejjebb és lejjebb csúszik? Pedig csodákra volt képes a színpadon és biztos arra lenne képes még ma is.
Szó sincs róla! Ha olyan felkérést kapok, mint amilyent a Karinthy Színpad tett, akkor kész vagyok a munkára. Tahi Tóth László helyett elvállaltam Karinthy Frigyes szerepét a "Szellemidézés" című darabban. Megoldottam a dolgot és azt hiszem nem is rosszul. De engem évek óta a rendezés és a tanítás érdekel. Hogy miért? Mert sikereim voltak benne. Tavasszal hat tanítványomat készítettem fel a Színművészetire és belőlük hármat fel is vettek. Miért csúsznék én egyre lejjebb és lejjebb? Sokkal inkább arról van szó, hogy nem adom fel az elveimet, és azt csinálom, ami engem érdekel. Nincs egyetlen olyan főnök, igazgató, stb., aki dirigálna nekem. Szabad vagyok, azt vállalom el, ami érdekel, megmondhatom a véleményem mindenkinek, és ez jó.

Tragikusan korán, szívelégtelenségben halt meg Balkay Géza. A színházértőknek nem kell őt bemutatni, miként a magyar film ismerőinek sem. Azoknak viszont, akik a napi sorozathacacárékból tájékozódnak, nem mondhat sokat a neve.

Igaz, Balkay a könnyű népszerűségért sohasem rajongott. Nehéz ember volt, rendezőtársa, Dobay Dezső szerint "igazi színházi fanatikus, aki rosszul élte meg, hogy a művészetek, egyáltalán a minőségi munka iránt az elmúlt években megcsappant az érdeklődés." Az R. S. 9. Stúdiószínházban játszott-rendezett utoljára, pici térben, egy parányi pesti pincében. Élvezte, hogy szinte rá épült a teátrum, mégis olykor-olykor rá kellett döbbenjen, hogy a Katona József Színház volt az igazi hazája, ahol ő lehetett Platonov, bár Kaposvárott, Szolnokon, sőt a Nemzetiben is ünnepelték. Volt Oronte, Szoljonij, Pósalaky úr, Verlaine és Lucifer. Az utolsó években rendezőként is kitett magáért. Dobay Dezső - aki szintén az R. S. 9. csapatát erősíti immár hosszú évek óta - arra jut: "Balkay vitathatatlanul nagy színész volt, ám tehetsége, kiváló képességei ellenére nem tudott megálljt parancsolni önmagának, idővel saját maga legnagyobb ellenségévé vált." A rendező úgy véli, a mindössze 54 évesen eltávozott színművész rokonítható a szintén páratlan képességekkel megáldott Őze Lajossal. Igaz, Őzét a pályatársak többsége igyekezett segíteni, míg Balkay Géza egy időben magára maradt.
"Kicsit kiközösítették" - erősíti meg Dobay. Dettre Annamária, aki ma amolyan kettős szereposztásban, színészként és gyakorló pszichológusként is tevékenykedik, megjegyzi: Balkay páratlan játékos volt, aki azonban nem találta, talán nem is kereste az arany középutat. "Amikor utoljára beszélgettünk, viccelődött a betegségein.
Egyszerűen nem vette tudomásul, hogy a színészé sajátos foglalkozás, hiszen a saját teste a munkaeszköze. Éppen ezért a szervezetét kímélnie kell, s tennie kell valamit az állandó túlpörgetettség ellen. Ez az érzés sajnos a rendkívüli emberek sajátja. Mint több pályatársánál, idővel - a nyugvópontok, a relaxációs bázisok hiánya miatt - nála is beindult egy negatív spirál, ami bizony végzetes dolog" - summázza a pszichológus. Dettre figyelmeztet: az ember 120 évre van "építve", tervezve, így nem törvényszerű, hogy valaki ilyen fiatalon meghal...