Fotó: Fábián József

Milyen legyen a színész? - vágok a beszélgetés közepébe Balkay Gézával, a Nemzeti Színház új tagjával. ("Louis Jouvet tömören fogalmaz: beszéljen érthetően és legyen ember.") Szőke, látszólag jólfésült Balkay Géza. Arca a gumiarcok közül való, azaz mindenfajta jellem kialakítható rajta. ("Mostanában sokszor felmerül a kérdés, tisztviselő-e a színész. Nos, úgy érzem, számomra többet ér az a színész, aki mentes mindenfajta "jólfésültségtől", hacsak az nem a színpadi várakozásnak megfelelően következik a szerepből, hanem - elsősorban - váratlan. Nem hiszek ezen a pályán a "bebiztosítottságnak". Mondjuk, még főiskolás koromban látok egy alakítást, öt perc kiváló és száz perc gyenge. Bizonyára az öt perc élmény javára fogok dönteni, ám nyomban kíváncsi leszek, mi a százpercnyi fásultság titka.")

Huszonhét éves. Két évet járt a jogi egyetem esti tagozatára, és nappal a biztosító kárrendezési osztályán dolgozott. ("Nem tudom elmondani, milyen emberi tanítást jelentett számomra a rengeteg ügyfél, az előttem feltáruló drámai helyzetek tömege. Milyen nagy és egyben kényszerítő volt a kötelesség, hogy percek alatt döntenem kellett.") A következő évben veszik fel Marton Endre osztályába. De az átélt életdrámák tovább is sodorják képzeletét, reméli, egyszer rendezhet is, tehát nem a szerepet játssza el, hanem magát a drámát. Tanárai közül Hegedűs Gézát, Pintér Tamást, Békés Andrást említi, és elsősorban Nádasdy Kálmán óráit a magyar nyelv és irodalom kapcsolatáról. ("Egy-egy verset úgy elemzett, hogy az maga volt az élveboncolás. És bizonyos görcstől - nem tudom, nem lesz-e frivol a szó -, a színház ál-tiszteletétől szabadított meg minket.") Vizsgái közül az Ivanov-részlet, Malvolio és Sir John Falstaff bizonyítja sokirányú képességét. A Salemi boszorkányok John Proctorát éppen úgy eljátssza, mint az Éjjeli menedékhely Szatyinját. Láttuk a Trisztánban mint Marke királyt, szépelgésmentesen és fájdalomtól feltüzelten. Két rendező-vizsgán is részt vett. Az egyik a Konter László rendezte Miller-mű, az Alku egyik felvonása, Kovács Nóra és Gáti Oszkár társaságában. ("Azért beszélnék erről, mert egyik komolykodó próbámhoz sem volt hasonlítható. Munkaidő után dolgoztunk, a spontaneitásban, lazaságban önként fonódtak a darab filozófiai kérdései, és én, Victor alakítója, itt jöttem rá, hogy próbát soha nem szabad feladni.")

Csakhamar filmfőszerepet kap, a Kinek a törvénye? rendőrhősét játssza el. A diploma után egy év vidéki gyakorlat következik, Kaposváron. ("Éreztem a színház bizalmát, mégis a Szecsuáni jóember Pilótájának szerepe, ez volt ott az első, mintha túl hamar jött volna. A Szeget szeggel próbáinál már otthonos volt a közeg. Porkolábot játszottam, a ruha szinte magától megadta a roggyant tartást, cammogó járást, az igyekvő, tökéletesen alkalmatlan emberfajtát. A Candide-musical Maximilienjénél a sokfajta átváltozási lehetőség hozott örömet. Aztán Gombrowicz Esküvőjében Henryk szerepe csupa lebegés a valóság és az absztrakció között...")

Nem volna teljes a portré a másik rendezővizsga említése nélkül. 1977-ben Lengyel Menyhért művét adták, címe: Az árny. A bemutató a Főiskola Kamaratermében volt, Ács János rendezte, s ő is játszotta a darabbéli rendezőt. Tőrös, a főszereplő, Balkay Géza. ("Arról volt szó a darabban, hogy van egy fizikailag és lelkileg mára már leépült egykori óriás színész, Tőrös, aki egy érzelmi ügyből kifolyólag idegösszeroppanást kapott. Azóta képtelen arra, hogy statisztafeladatokon kívül más szerepet eljátsszon. Holott egykor feltehetően fejjel magaslott ki pályatársai közül. A továbbiakban a darab eddig próbáló főszereplője önkényesen távozik. A szorult helyzetben a rendező és a vezető színésznő behívják Tőröst a szemközti eszpresszóból, megbízzák a szereppel. Ő felismeri, hogy az életét akarják szinte visszahozni. Vállalja. Csaknem biztos a siker, a vastaps, az élet nagy comebackje, amikor a színpadon törés következik be, téveszméket érez, s a hatalmas izgalomtól, a ráháruló felelősségtől csaknem kilép a közönség közé. Elájul. Menteni a menthetőt, függöny elé lép a rendező, "Kedves közönségünk, a művész idegösszeroppanást kapott.") Előadás után, az öltözőben félrevontam. - Szeretnék kérdezni valamit. Anélkül, hogy a játék közben kilépett volna egyéniségéből, valakit megidézett. Ismerte Latinovits Zoltánt? ("Olyan szerencse ért, hogy tanítványai lehettünk Katona János osztálytársammal élete utolsó hónapjaiban. Éppen nagy izgalommal készült a Bozzi úr premierjére. Mi elmondtuk legkedvesebb verseinket, ő képszerű, lényegretörő tanácsokat adott, olyanokat, amelyek a mi egyéniségünkből fakadnak. Háromszor látogattuk meg a kórházban, egyetlen eset kivételével ő volt az erősebb nálunk, visszaadta, erősítette pályánkba vetett hitünket. Ezt a szerepet érte vállaltam. A premier előtt minden eszembe jutott, zokogtam, vágtam a fejemet az öltözőfolyosó falába. De tudtam, hogy a fájdalom nem maradhat bennem, ki kell menni a színpadra, nem utánozni, mégis megidézni. Azt hiszem, mindannyiunknak hatalmas lesz a felelősségünk a pályán.")

Kép: Szoboszlai Gábor

Szép csöndesen mondom, s remélem, volt is, lesz is, aki hangosan tudtul adja: Balkay Géza, a Katona József Színház tagja jubilálhat. Tíz éve van a pályán. "Hűha, tényleg?" vagy esetleg "hát aztán?". Nem kell ezen különösebben elmerengeni, nem kell megállni, "összegezni és számot vetni", múltat és jövőt faggatni. Egyszerűen csak nem árt megjegyeznünk ezt. Kívülről - honnét máshonnan? - annyira simának, töretlennek tűnik ez a művészpálya, hogy az már szinte feltűnő. Jogi egyetemről átrukkolva színművészeti főiskola, onnan egy év Kaposvár. Már ott, Gombrowicz Esküvőjében a hamleti Henryk. Aztán 1979-től Nemzeti-tagság, csupán 1980-ban három olyan szerep, mint Troilus, Zsadov a Jövedelmező állásban, s Párménió a Szuzai menyegzőben, Farkas-Ratkó-díj. 1982-től Katona József Színházi-alaptag, Székely Gáborékkal. Trissotin a Tudós nőkben, A Coriolanusban Brutus, visszajárva a Nemzetibe Lucifer. 1984-ben Jászai-díj. 1986-ban a legjobb epizodista Szoljonij főhadnagyért, a Három nővérben. S most is, akár a hét minden napján látható: A revizortól a Catullusig, Az apától az új Mizantrópig. Nem különül el, miben "van benne" és mi épül rá teljesen. Az a színésztípus, akinek saját, életrajzi személyisége alig-alig üt át a figurán - talán ezért nem vezeti a népszerűségi listát.
   Az ember: csupa titok. A színész: gátlástalan kitárulkozó. Kevesen merészkedtek a magyar színháztörténetben ennyire rossznak is látszani. Sőt, Balkay Géza mintha előszeretettel keresné is, hogy lehet megmutatni a kétpólusú embert. Egyszerre az önhittet és a szánandót, a kegyetlent és a bölcset, az otrombát és a lágyszívűt, a durvát és a mélyérzésűt, a cinikust és a jó pszichológust, a gyávát és a manipuláltat. Ha e köré a gazdagító kettősség köré rendezzük eddigi alakításait, szembeszökővé válik ez a fajta magas szintű játéktechnikát, beleérző játékintelligenciát egyként követelő színpadi alkat- és magatartásrendező séma. James, az idősebbik fivér, az Utazás az éjszakában hányt-vetett sorsú hőse lehet példa a cinikus durvaság és a rejtett gyöngédség személyiségépítő tulajdonságaira. Az önigazolást, megkapaszkodást kereső, izgága intellektus próbálja leplezni a szűkölő félelmet, a lealjasodás etikai vétségét a Vendégség gyökértelen Socinojában. Görcsös, neurotikus idegenség durvítja, nevetteti ki Szoljonijt a társaságban, de igazán, ölésre is készen ő szeret csak. A fél-életek és fél-halálok álomködben átélt jelenéseiben az ő pusztító szenvedélye az egyetlen, tettekkel előhívott tragédia. Lucifere sem a cinikus bölcselet kaján képmutatója, hanem a sokat tudó ember tanítványt beavató igyekezete.
   Ennyire összetett, kevéssé szerethető figurákat csak az képes eljátszani szenvelgés, hárítás vagy éppen a gonoszságot túlhajtó karikírozás nélkül, aki az egész játék, történéssor értelmével és céljával tisztában van. Nem a kiszakított rész, az éppen-adott játékidő a fontos csupán, hanem az egészben elfoglalat hely. Ehhez pedig nemcsak a színészi eszköztár fölényes kezelése kell, melynek alkalmazására már nem külön erőfeszítéssel kell figyelni, hanem gondolkodó-értelmező attitűd is. Ezért is hiszem, hogy jó úton jár Balkay Géza, mikor szavalni is kiáll, méghozzá kortárs, fiatalnak számító költőket. (Másfél évvel ezelőtti, vigadóbeli estje Vallai Péterrel e szempontból is különleges értéket jelentett.)
   Az az átvilágító, elemezni kész értelem kell a mai versek elmondásához, mellyel a színész bonyolult figuráihoz is közelít.
   Ilyen művésztípusnak nem lehetnek szerepálmai, s mi se követelhetjük őt ezzé vagy azzá lenni. Ami éppen ráméretett, abban áll helyt maximálisan, úgy, hogy soha nem támad fel az érzés: ez nem neki való.
   Tíz évvel ezelőttről is tisztán látom az éles kontúrú képet: a Jövedelmező állás reménykedő, a nagy életre tisztességgel készülődő hőse ébred, öltözik, hivatalba siet. Némajáték - s benne van minden, amit majd meg kell tudnunk róla. Még korábbról az általunk, kisebbek által félistenként csodált komoly nagyfiúk egyike a gimnázium folyosóján, ahogy valami ünnepi műsort szervez éppen.
    Nincs már nagyfiú és hevesen naiv fiatalember sem: valahol, mélyen, másféle alakban mégis ott van, ott, az emberi sokféleség hiteles képeiben.

("S ha majd nagyon elfáradsz,
Keresed a hatokat,
Keresed s nem találod:
Így van ez jól, fiacskám."
Ady Endre: Dalok a labdatérről)

Párizsi bemutató, majd budapesti premier, nap mint nap játszol, éjszakánként forgatsz. Most délelőtt tizenegy óra van, egész éjjel a filmgyárban voltál, onnan érkeztél a találkozásunkra. Este Platonovot játszol, mint tetted azt tegnap este is.
Így jött össze. Mindig így jön össze. Nálam legalábbis. Talán keresem is ezeket a helyzeteket.
Erre szokták mondani: önpusztítás.
Ez a szó ma nagyon divatos. Nem tudok vele mit kezdeni. Senki nem határozza el, hogy "én mostantól pusztítom magamat". Ennél szürkébb pályát egyébként el sem tudnék képzelni. Minden más érdekesebb. Ugyanakkor erről a pályáról zengik a legtöbb történetet és legendát, itt hever a legtöbb nyilvános halott.
Mégis, miért kényszeríted magadat ebbe a hajszába? A pénz miatt?

Nem a pénzért csinálom. Mániákusan szeretek dolgozni. Szinte érdektelen, mit csinálok. Nem tudom elképzelni az életemnek egy pillanatát sem beszélgetés és munka nélkül. Szeretem az életet, hihetetlen módon szeretek élni. Ehhez bármit hozzáképzelhetsz. Sok dolgot nem próbáltam még ki. Sajnos. Amit kipróbáltam, azt nem bánom. Mind annak érdekében történt, hogy az életet ösztönösen és gyerekszinten éljem meg. Egyszer, gyerekkoromban nagyon megvertek. Hatéves voltam. A velünk szomszédos telken éppen építkeztek, odamentem kíváncsiskodni. Mindig is elég pimasz gyerek voltam, hülye modorom volt, és itt is hamar összekaptam egy sráccal. Odajöttek a társai, egyedül voltam, szóval rendesen belegyalogoltak a földbe. Akkor zokogtam, amúgy keveset sírtam gyerekkoromban. Két óra múlva már újra az utcán voltam. Ők - ferencvárosi gyerekek - éppen mentek le egy labdával. Odaszóltak, "nem jössz focizni?" Mentem, bevettek maguk közé. Utólag Ady sorai jutnak eszembe: "Régi hét fiúk közül engem tartott meg a fő-fő labdaverő és a többit szépen ifjan kiverte a játékból" ...

A történetből az következik, hogy ehhez az élményhez gyermeknek kell lenni.
Hát persze. Aztán felnövünk: az egyik az OTP-t intézi, és a gyerekét próbálja elhelyezni, ha aznap előadása van, a másik huszonnégy órát forgat, a harmadik semmit nem csinál... De közben mindezek mögött ott bújik valami szégyenletes, de megható és megrendítő könyörgés a múltért, bár gyerekek maradhattunk volna. Most már, tizenkét év után - hála a jó rendezőknek, jó szerepeknek - minden színpadra lépés ürügy, hogy az ember megfogalmazza saját gyerekkorát. Ám tudod, itt berendezkednek. Ki így, ki úgy, a maga szerencsétlen módján. Olyan országban élünk, ahol az emberek többsége berendezkedik. Azon a kis kupacon, amit ő birtokol. Ebben a "labdajátékban" nincs sok értelme részt venni.
Mintha nem tennél különbséget az úgynevezett szerep - Platonov - és a játszó személy - Balkay Géza - között.
Talán nincs is különbség. Ebben a pillanatban. 1990-ben Magyarországon sokan létezünk Platonovként.
Én, a néző, természetesen úgy jövök ki az előadásról, hogy én vagyok Platonov. Szerintem sokan vagyunk így ezzel.
De csak akkor jöhetsz ki ezzel az érzéssel, ha nekem igazam van, vagyis te valóban Platonovval találkoztál.
Ez az azonosság bármilyen nagy szerep eljátszásakor megszületik? Mert ezt az azonosságot éreztem, amikor Jamie-t játszottad O'Neill darabjában, vagy Socinót a Vendégségben. Ha ez az azonosság csak egyetlen szerepre lenne érvényes, akkor a Platonov után nem lenne mit játszanod, hiszen a Balkay Géza nevezetű üres edényt betöltötte ez a szerep.

Az is meglehet. De ez azért nem így működik. Egy szereppel úgy vagyok, mint a férfi a nővel. Miután különböző csacskaságok, gazemberségek, semmiségek által a birtokába vette, onnantól kezdve irányíthatóvá válik. Már semmiféle segédeszközre nincs szükség. Az egyéniségben hiszek, mely akár csibész módon, de egyben charme-osan és segítőkészen kivívja a szuverenitását. Ebben hiszek. Csak ez a bátor és öntörvényű személyiség tudja pontosan megfogalmazni pillanatnyi helyzetét. Tegnap az előadás előtt a fáradtságtól már a sírás határán voltam. Kávéztam, járkáltam fel-alá, és azt vettem észre magamon, amit soha korábban, ideges vagyok. "Ezt valahogy fel kell használni!" - gondoltam. Nyilvánvaló, hogy be kell vinni a színpadra az aznapi hangulatot.
A színészek az ellenkezőjére szoktak hivatkozni: "Mindegy, mi történt velem az előadás előtt, jó a kedvem vagy rossz, a színpadra ezt nem viszem be." Te viszont a többiek számára ismeretlen állapotodat igenis beviszed a színpadra, ezáltal a kész előadásba bizonytalanságot csepegtetsz. Nem lehet tudni, mi fog történni aznap este.
Szeretném, ha nem lehetne tudni. Itt nem arról van szó, hogy változtatsz a szövegen, egyáltalán, az előadás bepróbált mechanizmusán. De a tekintetek, a kapcsolatok, a hihetetlenül meghatározott korlátokon belül is bizonytalanok, pontosan ezért élők. Tehát személyessé kell válni egymás számára. Csak olyan dologban voltam jó, csak olyan dologban szerettem részt venni, amiben ez a személyesség létrejött. Ebbe persze beleférnek a konfliktusok is.

Szeretsz élni, szeretsz beszélgetni - ugyanakkor Párizsban azt láttam, hogy mindig egyedül kószálsz, nem tartasz a többiekkel.
Nekem jobb volt a város másik végében mászkálni, egyedül meginni egy korsó sört, megenni egy melegszendvicset, kérni egy újságot, nézelődni. A lényeg pedig: meg kellett csinálni egy előadást. Nekem győznöm kellett Párizsban. Hazajöttünk, és még akkor jött a neheze, következett a pesti bemutató. Messziről jött ember azt mond, amit akar, de itthon kell megnyerni ezt a meccset. Úgy gondolom, sikerült. Most reggelig forgattunk. Igazán fáradt voltam, de nem én borultam ki a tizennyolcadik ismétléskor. Visszamentem szó nélkül, beálltam a jelenetbe és megcsináltam. Nekem ez a dolgom. Ezzel nyerek. Annak idején az Amphytrion előadása után mondta Ascher: "Minden szép, minden jó, de egy a baj Balkayval: nem tud veszíteni. Túldolgozza a szerepet, el akarja játszani, hogy veszít." Úgy érzem, hogy a Platonovban helyenként, különösen a befejezésnél tudok veszíteni. A színpadon eljutottam odáig, hogy tudok vesztesként létezni. De csak a színpadon.
Csehovnál mindenki veszít. Legfeljebb egyesek meghalnak, mások életben maradnak.
Spielberg filmje jut eszembe, amiben egy kamionos üldöz egy másikat. A végén a "győztes" ül az árokparton, neki sikerült leszorítani a másikat az útról. Ül, néz maga elé, teljes a veresége. Mit fog kezdeni a másik nélkül?