Ibsen, Balkay és a néző számvetése
Jászkun Krónika, 1994. november 25. (277.szám)
Riporter: Jenei Gyula

Balkay Géza Ibsent próbál. A Ha mi, holtak, feltámadunk bemutatója jövő héten lesz a Szigligetiben. Az ismert színész ezúttal rendez. A nagy norvég utolsó darabja, melyet ő maga epilógusnak nevezett, kegyetlen önvizsgálat. El- és leszámolás élettel, művészettel.

Miért erre a darabra esett a választása? - kérdeztük Balkay Gézát.
Amikor szóba került, hogy rendezek, a Molnár Ferenc és az Ibsen összesből válogathattam. Molnár megrendezi önmagát, tökéletes szerepeket ír a színészekre, én ennél bonyolultabbat akartam. S ez a számvetésdarab jó alkalmat kínál, hogy visszatekintsek saját színészi pályámra, ha tetszik életemre, és lezárjak egy korszakot.
Miért kell lezárni?
Korszakokból áll az életünk, de mert nem a hullaházban beszélgetünk, egy korszak vége nem feltétlenül tragikus. Hisz amikor valami befejeződik, másvalami elkezdődik. Magát valamire tartó művész gyakran szembesül a kérdéssel, miért nem lett olyan, amilyen lehetett volna. Nem színházi embereknek is szükségük lenne ilyen szembesülésekre, csak ők ritkábban, esetleg soha nem teszik ezt meg. Ibsen drámája jó alkalom erre, hiszen a néző a professzor tragikus, kicsinyes, groteszk sorsát, történetét látva önmagára ismerhet, saját sikereivel, sikertelenségeivel vethet számot.
A darab központi kérdése, hogy összebékíthető-e a művészi és polgári létforma.
Ez napjainkban talán még fokozottabban vetődik föl. Valaki vagy nem adja föl a hitét vagy belesimul a rossz értelemben vett, teljesítménykényszeres, pénzcentrikus világba...
És elfogadott művész lesz...
A professzor tragédiája, hogy aprópénzre váltja tehetségét. Ezt is meg lehet persze tenni, kérdés, érdemes-e. Mi felvillantunk egy életutat a társulat részeivel, a néző pedig dönt, számára mi a fontos a darabban, melyik út járható. Egy jó előadás nem kész válaszokat kínál, hanem megszenvedhető kérdéseket.
Ez az első rendezése. Ilyennek képzelte?
Amikor kiválasztottam a darabot, a színészeket, az volt előttem, én miként játszanám a szerepeket. Régi vágyam volt, hogy ne csak egy alakítást, hanem egy egész darabot játszak végig. Ez most úgy tűnik, sikerül. Az meg csak egy dolog, hogy rendezőként is én vagyok kiírva, mert tulajdonképpen minden színész rendez, hisz hol nekem, hol valamelyik szereplőnek jut eszébe valami jó megoldás. Kölcsönösen kiegészítjük egymást.

"Apa és fia" a Don Carlosról
Jászkun Krónika, 1994
T.G.