Mikor és hol született: 1952. szeptember 5-én, Budapesten.
    Család: Édesapám jogász volt, bíró, édesanyám felvételvezető a Közlekedési Minisztérium Filmstúdiójában. Ma már mindketten nyugdíjasok. Egyik nagyanyám is közöttünk van még, 90 éves! László öcsém három évvel fiatalabb nálam, grafikus, pszichológia szakra jár az ELTE-n. Nős vagyok, másodszor, Tamás fiam hároméves.
    Iskolái: a Veres Pálné Gimnáziumban érettségiztem. Akkoriban valójában még nem tudtam mit kezdeni magammal. Jelentkeztem orvostanhallgatónak, de nem vettek fel. Nem is bántam. Egy évig a Vízgazdálkodási Kutató Intézetben dolgoztam, mint tudományos segéderő III. Ez, kérem, komoly fokozat volt! Balmazújváros és Tiszacsege környékén tanulmányoztuk a csatornák rézsűit. Szerettem ezt a munkát, de akkoriban már jobban izgatott a színi pálya. A kezembe került ugyanis egy hosszabb tanulmány Latinovits Zoltánról, és mert addigi életpályánk között sok párhuzamot fedeztem fel, elhatároztam; én is megpróbálkozom a színészettel. Első nekifutásra azonban nem sikerült a felvételi vizsga, ezért - jobb híján - beiratkoztam az ELTE jogi karára. Ám itt mindössze másfél évet bírtam ki, és valószínűleg én voltam minden idők legrosszabb joghallgatója. Másodszorra végre bejutottam a Színművészeti Főiskolára. Másodéves koromban - bátorságot merítve - alkalmat kerestem és találtam is a személyes találkozásra Latinovits Zoltánnal. Ennek köszönhettem, hogy ez a csodálatos művész a szárnyai alá vett és osztálytársammal, Katona Jánossal majd' egy évig tanított bennünket a hivatás alapelemeire.
    Úgy tudjuk, hogy sajátos módszerrel építi fel szerepeit: valóban! Latinovitstól - akinek mérnöki előképzettsége volt - tanultam meg: a vers tulajdonképpen tömény építmény. Letisztult konstrukció. Ezen az úton továbbmenve ma már így látom magam előtt - első olvasás után - egy új színpadi szerep konstrukcióját. Mindegyiknek egyéni váza van, valamennyi más-más "épület". Mostanában hál' istennek, illetve sajnos, alig van időm az ilyesfajta alapos felkészülésre, mert egyik szerepemből esem a következőbe. És akadnak még "soron kívüli" feladataim is: például a Kutyaszív bemutatója után nyomban - Blaskó Péter helyett, akit vakbéllel operáltak - be kellett ugranom a Vízkeresztbe, Malvolio szerepébe. Alig két éjszaka állott rendelkezésemre a nem könnyű és éppenséggel nem rövid szöveg megtanulására, meg a figura felépítésére.
   A Kutyaszívben, Bulgakov színművében emberré átoperált kóbor ebet alakít, az eddig megjelent kritikák szerint és az előadások utáni vastapsból következtetve egészen kiválóan: minden emberben bent lakozik a kutya, meg az oroszlán, sőt, a giliszta is. Csak tudni kell előcsalogatni. A Kutyaszív bemutatóját két és fél hónapi, szokatlanul kemény próba előzte meg, igénybe véve fizikai teherbíró képességemet is, hiszen Kutyaként négy lábon "közlekedek", ugrálok a színpadon. De egy 37 éves férfinak kutyakötelessége elviselni az ilyesfajta terheléseket is! Pedig nem volt könnyű, hiszen a főiskolán ilyen "produkciókra" nem készítettek fel bennünket... De kellő akarattal kitágíthatók az ember fizikai és szellemi teljesítőképességeinek a határai. Nekem ebben a vonatkozásban szerencsém volt, hiszen fiatal koromtól kezdve rendszeresen sportoltam. Szertornáztam, atletizáltam, majd magasugró és középtávfutó voltam. És otthon is sok segítséget kaptam Placido Domingótól, azaz a kiskutyámtól, az öt hónapos ír szettertől...
    Korábbi szerepei közül melyikre a legbüszkébb: sorrenden Harold Pinter Hazatérés című színművéből Teddyre, meg azokra a szép feladatokra, amelyeket az Amphytrionban, a Coriolanusban, a Mizantrópban és a Három nővérben kaptam.
    Szerepálmok: nem voltak, nincsenek s - úgy érzem -, nem is lesznek. Legfeljebb akkor jut eszembe az ilyesmi, ha egy kollégát látok vergődni a színpadon, mert ilyenkor "beugrik" az "ide nekem az oroszlánt is"-effektus... Ám ez szakmai betegség.
Elégedett ember: nem! Bár eddig megvalósítottam a magam elé tűzött célt; az elmúlt tíz év alatt, amióta a pályán vagyok, sikerült leraknom a szakma megtanulható részének alapjait. Most, az "előételek" után jöhetnének már a "főételek" is! Nem gondolok kizárólag látványos főszerepekre, hiszen egy tízperces feladat olykor jelentősebb, nagyobb erőfeszítésre késztet, mint egy abszolút főszerep! De jó árzás tudni önmagamról: nemcsak tízperces, akár három-négy órás színpadi jelenlétet is el tudok már vinni a vállamon. A most következő tíz esztendőben szeretném megfogalmazni önmagamat. Fel vagyok fegyverkezve, ám kész vagyok a rám váró új feladatoktól zavarba jönni, kellemesen meglepődni, s aztán merészen nekivágni!
    Írói, rendezői ambíciók: grafomániás vagyok, rendszeresen írogatok, naplót vezetek, de szigorúan csak magánhasználatra. Jóvolna egyszer rendezni is, de jelenleg ehhez még nem érzem magam eléggé érettnek Viszont szeretném más műfajokban is kipróbálni "szunnyadó" képességeimet! Udvaros Dorottyával, akivel annak idején osztálytársak voltunk a főiskolán, már a fejünkbe is vettük, hogy - ha alkalmat kapunk rá -, a közönség elé állunk egy zenés-táncos-énekes produkcióban. így legalább megtudhatjuk, mi az, amit még meg kell tanulnunk!
    Hobbija: a munka. Számomra azonban - talán nem tűnik nagyképűségnek - a munka nem más, mint játék. A dolgozni szóval nem tudok mit kezdeni, épp úgy, mint a pénzzel... Van egy másik hobbim is: szívesen beszélgetek különböző rendű és rangú emberekkel. Nemcsak azért, hjogy megfigyeljem őket, s felhasználjam a látottakat-tapasztaltakat szerepeimben, de magáért a beszélgetésért is, megosztva egymással örömeinket és gondjainkat.
    Mit jelent az ön számára a siker: a "külső" sikert le lehet mérni a tapsokból, a kritikáknak, az ismerősök gratulációinak a hőfokából. De van egy szigorúbb, belső mércém is! Pontosan tudom, hogy hol, mikor voltam jó, és mikor, miért nem sikerült valamit megfelelő színvonalon megvalósítani. Nem mentség, de tény: a színész nem lehet minden este ihletett állapotban, de akkor is játszania kell. Szívem szerint minden szerepet csak egyszer vinnék közönség elé, de akkor aztán istenigazából!
    Ars poeticája: magam helyett két Karinthy-idézettel válaszolnék. Az egyik "Örömet, jó hírt, titkot és szivárványt!" A másikat az író Cirkusz című elbeszélésének hőse fogalmazza meg, a trapézon: "Végre, végre elkezdtem játszani azt a melódiát, amit egyszer régen hallottam zengeni és zokogni a szívemben."

Ne rémüljön meg az olvasó, ha esetleg nem ismeri Csehov Platonovját. A címszerepet a Katona József Színházban kimagasló sikerrel játssza Balkay Géza, aki az elmúlt évtizedben az egyik legjelentősebb, leginkább meghatározó magyar színésszé érett. Valójában nem a drámáról, nem a szerepről van szó. Platonov csak ürügy, hogy nemzedékünkről, a mai harmincasokról beszéljünk. Ahogy Flaubert mondta: "Madame Bovary - c'est moi". Magyarul: Platonov - mi vagyunk.

Ha valaki így, ennyire mélyről, ilyen intenzíven formál meg egy szerepet, mint te Platonovot Csehov darabjában, akkor annak az a szerep nyilván nagyon fontos.
Hogy miért fontos számomra Platonov? Részben szakmailag fontos, összegzése az eddigi tizenegy évnek, amit a pályán töltöttem. Meg tudom benne mutatni, hogy tessék, én most ennyi képességgel, ennyi eszközzel - bár nem szeretem ezt a szót - rendelkezem. Pontosabban: elérkeztem oda - akármilyen nagyképűen hangzik, én mindig, minden pillanatban figyeltem önmagam és mindig, minden egyes korszakomnak meg tudtam vonni a mérlegét, erre nem mindenki képes vagy hajlamos; én, úgy néz ki, igen. Tehát elérkeztem oda, hogy - különösen egy ilyen csodálatos szerep kapcsán - mindazt, amit eddig megszereztem, képességet, eszközt, félredobjak. Hogy egyszerűen létezzem a színpadon. A legnagyobb adománynak, megszerzett adománynak azt tartom ebben az előadásban, hogy létezem a színpadon. Nem érzem azt, bizonyos ihlettelen másodpercektől eltekintve, amik törvényszerűen adódnak, hogy bármiféle eszközhöz, rutinhoz kell folyamodnom. Nincs rájuk szükségem. Részben tehát ezért fontos a szerep, részben másért. Egyre inkább abba a korba kerülök, amikor jönnek az úgynevezett vallomásos szerepek. A Platonovot Párizsban mutattuk be. Ha párizsi társulat adja elő, a legkiválóbb színészekkel akár, az Párizsról szólt volna. A miénk alapvetően kelet-európai előadás. Kelet-Európához tartozunk, ahol hihetetlen értékek halmozódtak fel és - ahogy a darabból látszik - hihetetlen értékek silányultak el. Itt élünk, nem is két perce, ezt fel kell vállalni, még ha ez nagyon kemény szembenézést jelent is magunkkal. Ha megadatott a képességem és megadatott a vágyam, hogy elmondjam a gondolataimat és az érzelmeimet a háború utáni Kelet-Európáról, hogy felmutassam azokat, akiken elhatalmasodott a platonovizmus, akkor ezt kutyakötelességem megtenni - méghozzá egy szakrális szertartás keretében.
Mit értesz platonovizmuson?
Igazából még nem tudom pontosan meghatározni, mert még közeli az élmény. Picit az az érzésem, mint amikor az embernek a saját gyerekéről kell beszélnie vagy egy nagyon nagy szerelméről, amiben épp nyakig benne van. Amin túl vagyok, azt pontosan a helyére tudom tenni. A platonovizmus valami olyasmi, hogy az egyre silányabb körülmények között van egy ember, aki pontosan tudja: nem érdemes. Nem érdemes. Játéknak kell felfogni az egész életet, mert ő egyedül képtelen bármit is megváltoztatni. Belátja a korlátokat, részben az egyéniségéből fakadókat, részben a környezetéből adódókat. És akkor inkább lelép a hajóról. Abbahagyja az egyetemet, pedig, mint mondják róla, ő lehetett volna az új Byron. Sok ilyen embert láttam és hellyel-közzel, bár én tulajdonképpen inkább az élet napos oldalán jártam, nekem is akadtak ilyen dolgaim: komolytalanná tenni valamit a külső szemlélő előtt, aki viszont halálos komolyan veszi, amiről szó van - feladni. Mert semmi értelme nincs. Úgy tenni, mintha lenne, felesleges. A minthaság, ami erősen foglalkoztat ebben a szerepben.
A pályádon mikor viselkedtél Platonovként?
Sokszor.
Platonov tehát tudja: semmit nem csinálhat.
Nem is az, hogy semmit nem csinálhat. Ő az egyedüli, aki be meri vallani, hogy gyenge. Nem próbálja eljátszani a hőst, képtelen rá. Hiába látnak benne a többiek Hamletet, ő pontosan tudja, hogy nem alkalmas ennek a szerepnek az eljátszására - bár állandó szerepjátszás az egész élete. De épp annak érdekében, hogy hagyják békén. Az önsorsrontó, önpusztító emberek nagyon törekszenek arra, hogy mindenféle módon álcázzák maguk. Mint az öngyilkosok, akiknek a halála után megdöbbenten mondják: "De hiszen két napja még tele volt tervekkel!" Naná, hogy ne figyeljenek föl rá! Platonov élete lassú öngyilkosság, módszeres önfeladás. Mindegy, hogy ő megy bele a humuszba vagy egy idétlen revolvergolyó végez vele. Mindegy, abból a szempontból, hogy elérte: a nullára került.
Mindeközben szenved is attól, hogy nem lett az új Byron, megvan a régi értékrendje - és néha még eljut saját egykori szintjére.
Föltétlenül. Például mikor a régi szerelmével, Szofjával találkozik. De tőle sem kell a megváltás. Ez olyan, mint mikor valaki átszerződik az egyik társulattól a másikhoz, nyilatkozik mindenfelé, hogy fantasztikus megújulást vár, itt az újrakezdés lehetősége - és már a második rendelkezőpróbán kiderül: nem ilyen lovat akart. Nem tud megújulni és egyre tehetetlenebb. "Majd én új embert faragok magából!" - ez Szofja szándéka. "Jaj, így ne! Ne!" Még valami. Platonov pontosan tudja azt is, hogy mindenért, ami vele és körülötte történik, nagyon nagy mértékben csak önmagát vádolhatja és teheti felelőssé. Nem úgy érzi: "Én bármit megtehetek, mint Néró, és utána mosom kezemet, mint Pilátus" -, hogy enyhe képzavart használjak. Csak nem akar élni. Mások megpróbálnak mindenáron életben maradni, ő nem.
Mennyire felelős a saját sorsáért?
Már ott felelős, hogy feladta. Semmi áron nem szabad feladni. Ez ügyben sokszor eltér a véleményem másokétól. Nem alakult ki a képességem, hogy veszítsek. Hajszálpontosan tudtam, hogy bár a párizsi bemutató előtt három hétig Dél-Amerikában vendégszereplünk, ami igencsak megerőltető, az előadás már a párizsi premierre is nagyon nézhető állapotban lesz.
Meg kell próbálni mégis kitartani?
Igen, bár aztán olykor rá kell jönni, önmagad előtt válsz nevetségessé, ha tovább próbálkozol, és akkor egyszerűen nincs más választásod, nem lehet nem föladni. Somlay Artúr öngyilkos lett, mikor a kollégáit, akik ártatlanok voltak, kitelepítették és ő nem tudott segíteni, hiába írtak Gobbi Hildával kérvényeket. Triumfálva, dühödten triumfálva is fel lehet adni valamit.
Platonov szenvedésének okát úgy is megfogalmazhatjuk: rettentő magas igényekkel él és szenved attól, hogy nem tud nekik megfelelni.
Az ilyen emberekkel igazából nem lehet huzamosabban együtt élni. Mert először önmagukat gyötrik, aztán azokat, akik a legközelebb állnak hozzájuk. Elviselhetetlen, romboló közeget teremtenek maguk körül. Ugyanakkor szükség van rájuk. Erőt lehet meríteni... Nézd meg alattad a földet! Micsoda története van, mekkora pusztulás árán jött létre, ami felett beszélgetünk! Lehet erőt meríteni a pusztulásból is. Egyszer néztem meg az előadásunk végét, mikor mint halott felültem: akármennyire ironizáló is az akváriumi kép - mindenki az ablaküvegen át nézi a lelőtt Platonovot -, korunknak mégis ez a katarzisa.
Platonov meghal. Megmenthető lett volna?
Aki ennyire monomániás, azon, azt hiszem, nem lehet segíteni.
Mi a monomániája?
Amit ki is mond: "El kellene engem jó mélyre ásni, hogy ne fertőzzem a levegőt." Mint minden hidegfejű nagy játékos, aki a különböző helyzetekben nem csupán kipróbál valamit, hanem érzelmileg át is éli a szituációkat, egy idő után nem tud uralkodni a játékszabályokon, azok túlnőnek rajta és bedarálják.
Mennyire menthető fel azért, hogy nem tudott megmaradni a saját szintjén?
Csehov soha nem sajnálkozva tekint az alakjaira, hanem mélységes megértéssel. De nem menti fel egyiket sem, azt hiszem. Ascher Tamás is így rendez. Távolságtartással. Platonov sem menthető fel. Ascher Tamás sem, Balkay Géza sem. Folytassam?
Tudom a nevem. Tehát ha valaki nem hozza ki magából mindazt, ami benne van, nem menthető fel.
Nem. Én felnéztem apám egyik barátjára, aki a hadifogság után önhibáján kívül falusi tanító lett Örkény-Táborfalva környékén, egy teljesen homokos, sivár területen. "Itt öt éven belül virágzó almáskert lesz!" - mondta. Az lett.
Vagyis meg lehet csinálni a magunk almáskertjét.
Meg lehet csinálni.
Ez ellentmond annak, hogy olykor nincs más választásunk, mint föladni.
Én nem látok akkora ellentmondást. Hogy meg kell-e próbálni valamit, az nem filozófiai kérdés, az egyszerűen az életösztön kérdése. Filozófiai problémává akkor válik, ha a játékszabályok lehetetleneknek tűnnek. Akkor nem menthető fel valaki, ha ilyenkor bedobja a törülközőt, és nem harcol az utolsó lehelletéig. De erre a harcolásra az "átlagember" nem igazán képes, ez úgynevezett hősi helyzet. És szinte mindannyian "átlagemberek" vagyunk. S akit nem mentünk fel, azt még nem kell megvetni.
Platonov gyakran sért, visszaél a szellemi fölényével, megzavarja, megríkatja vagy feldühíti a másikat. Mennyire tudatosan?
Ezt a helyzetek hozzák magukkal. Mennyire szokott valaki egy társaságban hirtelen felindulva megbántani másokat? Vannak jelek, ki az, aki erre vevő, és attól kezdve módszeres stratégia szerint megy a "kikészítés". Aztán van, akinél leállsz. Az ilyesfajta sértegetés mindig belső bizonytalanságot árul el.
Aki belül bizonytalan, sokat foglalkozik magával.
De ez nem zárja ki, hogy másokra is figyeljen.
Te szoktál froclizni, "cikizni" - ezt a szót meg én nem szeretem - másokat?
Persze.
Ha buták, nagyképűek?
Nemcsak akkor, néha önmagáért is és ez rossz. Az ember elhatározza, hogy normálisan fog viselkedni, de nem tud kibújni a bőréből. Előjön az alapvetően kellemetlenkedő, gonoszkodó modora; modora - mert a modorom nem én vagyok.
De a modorod az rossz?
Nem, ha akarom, elbűvölő is tudok lenni. Mit szólsz? A kellemetlenkedés gátlásosságból fakad, tán a nemzedékünk átmenetiségéből, túl sokat foglalkoztunk magunkkal, mert mások nem foglalkoztak velünk eléggé... Túlideologizálom; ez egy modor, ami helytelen, mert végül is, minek kell valakibe belecsípni, pláne, ha előző nap vittél neki egy szál rózsát.
Furcsa Platonov viszonya a nőkhöz. Behülyíti őket - egytől egyig szerelmesek belé, még a szolgálólány is -, szinte csak passzióból, de nem törődik azzal, mi lesz ennek a következménye a nők életében. Tud szeretni?
Azt hiszem, nem. A szüleivel való viszonya körül sejtek valamit. Az önszeretettel sem tud mit kezdeni.
Az udvarlásaiban természetesen kétségbeesés is van, hisz egyedül áll, a konszolidált házasság, amibe belement, kevés. Ha beszél egy-egy nővel, olykor tényleg szeret és komolyan hiszi, hogy ő lenne a megváltás. Nehéz ügy ez... Az előbb azt mondtad, Platonov nem menthető fel. Ez - ezt is mondtad - nem feltétlen jelent megvetést. Tulajdonképpen mi a viszonyod hozzá? Elítéled, felmented, szereted, utálod?
Ha még több előadást láttál volna, mint ahányat láttál...
Négyet láttam, plusz a próbák...
...akkor nem tennél fel ilyen hülye kérdést. Nem tudok rá válaszolni. Nem tudom. Említettem, hogy egy idő óta módom van úgynevezett vallomásos szerepeket játszani - ez igazán a Három nővér Szoljonijával kezdődött, de ilyen volt Osztrovszkij Jövedelmező állásának Zsadovja, Gombrowicz Esküvőjének Henrykje, Pinter Hazatérésének Teddyje is. Én ezekkel a szerepekkel beszélgetek, és ameddig nem csapnak be, ameddig nem hallok tőlük olyat, amivel szemben védtelen vagyok, addig bármelyik napszakban hajlandó vagyok leülni velük. Platonovval most ismerkedünk, elég biztató beszélgetéseink voltak. Lehet, persze, hogy szakítással végződik a kapcsolat.
Melyik szerep vert már át?
Egyik sem.
Te 52-ben születtél, én 55-ben. A nemzedékünkben - s az előző generációban is - rengeteg Platonov van. Mennyire hibáztathatók ők maguk, hogy azzá váltak, s mennyire fogható ez az elmúlt évtizedekre?
Sokan közülünk, úgy gondolom, hiába hoztak létre részeredményeket, gyengék voltak emberileg. "Úgy" emberileg, "mint" művészileg, "mint" társadalmilag, sat, sat, sat... De ez már szocpol kérdés... Szóval, nem lehet mindent a Kádár-érára meg Kelet-Európára fogni. Ezt nem szabad. Hisz számos tisztességes embert is látok magam körül, aki így vagy úgy kibekkelte az elmúlt időket és nem követett el erkölcstelenségeket, nem talált ki pótcselekvéseket. Tette a dolgát. Ha pótcselekvéseket talált volna ki, azok előbb-utóbb lehúzták volna a mélybe.
Te hogyan látod a nemzedékünket?
Nehéz erre válaszolni, mert én nagy kerülővel, igen biztos családi háttérből kerültem vagy csapódtam a foglalkozásom révén a generációnkhoz, amit én köztes generációnak hívok. Mi későn érkeztünk egy házibuliba. Gulyásleves volt enni és lángos. Mire megérkeztünk, mindenki elázott, mi viszont borzalmas éhséget éreztünk. De a leves már hideg, kihűlt a lángos is. Majszolgattuk azért és közben kezdtük érezni, mi hiányzott belőle már akkor, mikor még friss volt és bepusziltunk volna három tányérral. Mi már nem éreztük a történelmet igazán, mint a "nagy generáció", csupán a gyerekkor és a kamaszkor szabadságát. Bár számomra az első szamizdat olvasása legalább olyan megrázó élmény volt, mint gyerekfővel az a helyzet, hogy ülünk a pincében - 56-ban - és hallgatjuk a Szabad Európát, amit persze nem értettem. De politikailag akkor, tizennyolc évesen, nem tudtam mit kezdeni a szamizdattal. Pedig mi még alapos oktatást kaptunk, legalábbis én a Veres Pálné Gimnáziumban - bár mi már a leszálló ágat kaptuk el. De a fölvértezettség védtelenséggel is párosul és ez a fontosabb. Mi nem edződtünk gyerekkorunktól, ha nekünk az jutna, ami az előző nemzedékeknek, még úgy sem bírnánk ki, mint ők. És bizonyos dolgokban nagyon nehéz minket fölhevíteni. Nem hiszem, hogy közülünk sokan megcsinálnák, amit Jan Palach megcsinált - de nemcsak ilyen szélsőséges esetekre gondolok.
Te személy szerint hogy késtél el a házibuliról?
Én teljes mértékben a kettős nevelésű gyerekek közé tartoztam, ezért is hatott rám érzelmileg a szamizdat. Liberális, középosztálybeli családban nőttem fel, az édesapám jogász. A szamizdatban azt láttam leírva, amit naponta hallottam otthon. Esténként mindig ott ültünk a rádió előtt a SZER tízórás híreinél. Lassan rájöttem, hogy az osztálytársaim is ugyanezt hallgatják, meg persze a Csekét. A mi nemzedékünkben mindenki kettős nevelést kapott, még a munkásőrcsemete is; szombat-vasárnap biztos, mert akkor berúgott az apja, ledobta az egyenruhát, amit majd a Jolánka kimos hétfőre, és csóválta a fejét, hogy ezek az elvtársak azért...
Politikailag mikor hatott rád a szamizdat?
Mikor a jogi karon - estire iratkoztam be, nem végeztem el - és az Egyetemi Színpadon, amit szintén a lehajló ágban kaptam el, erősen ellenzéki közegbe kerültem. De én ott kisfiú voltam.
A színészet mióta érdekel?
Tizenhét évesen a szüleim hétvégi házában a kezembe került egy könyv, nem tudom, ki vette meg. Molnár Gál Péter Olvasópróbája. Portrék. Elolvastam a Latinovitsról szólót, és azt fedeztem fel, hogy hasonló a sorsunk. Ő is a középosztályból jött, jó iskolákba járt, jól tanult és sokáig nem tudta eldönteni, mi akar lenni. Harmadik után voltam és én sem tudtam. Ez adott egy indíttatást, azon túl az is bennem élt, hogy egyszer találkoznom kell Latinovitscsal. Később találkoztam is - Nádasdy Kálmán mellett ő a másik legenda, akit megismerhettem -, végigkísérhettem élete utolsó tíz hónapját, noha korántsem olyan közelről, mint Cserhalmi Gyuri. Érdekes, ha leülünk vele beszélgetni akár hajnalig, csak akkor említjük Latinovits nevét, mikor nagyon muszáj. Az ember a kincseivel úgy bánik, mint a kutya; elrejti. Tehát úgy éreztem, meg kell próbálnom a színészetet. Ha belebukom, belebukom, ha nem bukom bele, nem bukom bele. Egy csendes őszi délután félrehívtam az édesanyámat, hogy el fogok kezdeni ez ügyben ténykedni. Eddig úgy néz ki, nem volt rossz választás.
A pályádnál vagyunk, térjünk vissza Platonovhoz. Mi közös bennetek?
Például nagyon sok önsajnálatra való hajlam. Apróság: az évad végén tartottuk a bemutatót, nyáron mégis vártam volna, ömlesztve, a kritikákat. Bennem van a vágy az örökös visszajelzés után - és az is, hogy hiába dicsérnek, úgy érzem, nem ér semmit, amit csináltam, szar az egész. Akad bennem egy jó adag önpusztításra való hajlam is természetesen, amit eddig még féken tudtam tartani, adja isten, hogy mindig is tudjam.
Vagyis időnként leesel a saját szintedről.
Le. Le. Ami azért is rossz, mert nem író vagyok vagy festő, akivel csak a fehér papír vagy a fehér vászon néz szembe - a színházban közösség van, többszörös a számonkérés, ha valaki maga alá megy. Ezzel a szint alá menéssel egyébként kettősség él bennem. Pótcselekvésnek tartom, nem kell megtörténnie - mégis azt mondom, hogy az ügy érdekében történt. Nem lehet mindig mindent hajszálpontosan, precízen végezni, mert különben megőrülsz.
Egy berúgás is ilyen szint alá kerülésnek fogható fel.
Arról beszélek többek közt. Te is sokszor voltál berúgva, ilyenkor hihetetlen lelkiismeret-furdalás támad az emberben azok miatt, amiket elkövetett, mondott, időzavarba kerül.
A kapcsolataid mennyire segítenek abban, hogy vissza tudj kapaszkodni?
Van egy nagyon erős kapcsolat az életemben, a feleségem, aki abszolút jól kezel engem.
Nehéz lehet.
Nem könnyű neki, nem irigylem érte.
Nélküle is visszakapaszkodnál?
Vissza.
De így, hogy van, sokkal könnyebb, nem?
Nem; sokkal nehezebb. Mindig meg kell küzdeni a visszaélésre való hajlammal. Visszaélni valamivel nagyon kényelmes. Mondjuk beülök ide a Holstiba egy vas nélkül sörözni, gondolván, csak jön egy ismerős vagy adnak hitelt holnapig.
Történt már ilyen?
Történt.
Szóval biztos kapcsolat nélkül...
Mellettem mindig volt valaki. És a legszebb emlékekkel gondolok vissza mindenkire, a házasságomra is. Az volt az első. A prömier. Igen, mindig akadt legalább egy telefonszámom.
Barátaid vannak?
Kevés időm jut a barátságra. "Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak."
A műveltség, ami neked érezhetően fontos, mennyire segít?
Nagyon. De gátol is, mert rossz hangulatba hoz, ha másoknál a hiányát tapasztalom. És ha ez intelligenciahiánnyal társul, még borzalmasabb. A műveltség bölcsebbé teszi az embert, lényegesen csökken azoknak a csínyeknek a száma, amibe belemegyek.
Igencsak magas igényekkel élsz. Ez mennyire nehezíti pályádat?
Annyiban, és ez ellen küzdenem kell, hogy a próbáknak bizonyos nagyon fontos fázisaiban különválok a többiektől. Én idejekorán - hihetetlen módon - megtanultam rendezőtől-partnertől függetlenül próbálni. Ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a végén egyedül játszol. Leválsz a többiektől.
Ha silányságot tapasztalsz magad körül, nyilván szólsz.
Szólok, igen. Vagy ironikusan vagy - ha nem megy másképp - dühösen. Észrevétetem a többiekkel, mennyire lehetetlen baromság, ami történik abban a pillanatban.
Akadnak, akik nem szeretnek, netán utálnak?
Biztosan, nem tudom. Ez nem derül ki ezen a pályán. Biztos vannak és ahogy megy előre az idő, egyre többen lesznek. De nem lehetnek nagyon sokan. Hogy tartanak tőlem páran, el tudom képzelni. Eléggé zárt ember vagyok, igencsak körbe kell lőni engem - de akkor nagyon kiadom magam.
Hány olyan emberrel találkozol, akikben a magad igényességét viszontlátod?
Azokat, akik nemcsak eljátsszák, hogy igényesek, hanem valóban azok, a két kezemen meg tudom számolni. De azért vannak, hála istennek.
Az igényesség nyilván azt is jelenti, hogy gyakran vagy elégedetlen magaddal.
Igen. De ha folyton elégedetlen vagy, hihetetlen keserűvé válsz. Az, hogy állandóan dolgozom valamin, elégedetlenségre utal. De különbséget kell tenni. Amin dolgozom, arról meg kell tudni állapítani, hogy tényleg valami, amin bizony még dolgozni kell, hiába vannak tőle elájulva mások - vagy rossz, amivel azért foglalkozom, mert emberszabásúbbá akarom tenni. Az ilyesmiből lesznek azok a furcsa, vitrinbeli tárgyak, amikhez munka fűződik, de a velük kapcsolatos érzésem csupán ennyi: "Ez is volt."
Ahogy a Platonovot megcsináltad, azzal elégedett vagy?
Az valami, amin még dolgozni kell.
Többször említetted Istent. Vallásosan neveltek?
Igen
Tartod a vallást?
Vallásos nem vagyok, de hívő igen. Néha, ha egy pillanatnyi nyugit akarok, bemegyek a legközelebbi templomba. Persze imádkozom, ezt belém nevelték, minden este és minden reggel. De ezek rutinimák, elképzelhető, hogy épp borotválkozás közben imádkozom.
A hit segít?
Abszolút. Annyiban, hogy pontosan tudom: velem, Balkay Gézával célja van a Jóistennek. Hogy meddig tolerálja a marhaságaimat, amiket akár vele kapcsolatban, akár vele szemben elkövetek? De nem kell túlmisztifikálni. Biztos vagyok benne: védett állat vagyok.
Mi veled Isten célja?
Nem tudok jobbat mondani, mint Karinthy: "...úgy sejtem, örömhírt hoztam én // Örömöt, jó hírt, titkot és szivárványt...". Ennél többet nem lehet mondani.