Fotó: Fábián József

1978-ban a kaposvári színház színészeinek egy része átköltözött a budapesti Nemzetibe Zsámbéki Gábor vezetésével, pótlásukra szerződtettek néhány friss diplomást. Köztük Balkay Gézát. Mindjárt az első bemutatóján dolgoztam vele. A szecsuáni jóembert rendeztem, Balkay játszotta a pilótát. Robbanékony és intenzív volt a színpadon, az életben félénk és undok embernek tűnt. Éppen ezt a félénkséget ellensúlyozta érdes modorával. Nagyszerűen dolgozott. Különösen a totális odaadása fogott meg. Gyorsan megtanulta a szöveget és nagyon kreatívan próbált: rengeteg saját megoldással állt elő. Vitatkozni nem szeretett, a motívumok racionális fejtegetése távol állt tőle; ha valami új jutott eszébe, azonnal megcsinálta. Megszerettem, hihetetlenül tartalmasnak találtam azt az ellentmondásosságot, mely minden porcikájából áradt. Vonzás és taszítás jellemezte lényét, kamaszos ábrándosság, ugyanakkor nyers, határozott fellépés. Tisztes polgári családban nevelkedett, de úgy tűnt, ezt az úrifiúságot minden áron le akarja vetkőzni. Nem titkolt eszményképe Latinovits Zoltán volt. Valóban emlékeztetett rá, egyike volt azoknak, akiknek a színpadi intenzitása, lángolása Latinovitséhoz fogható. Tanítványának vallotta magát, főiskolás korában rövid ideig járt hozzá, versmondást tanult. De bonyolultabb módon is az örököse akart lenni, vonzotta őt az a végzetes, ördögi imázs, az önsorsrontás keltette romantikus aura. Őszintén hitt abban, hogy a művész Isten kiválasztottja, egyben végzet sújtotta lény, akinek minduntalan a poklok poklát kell megjárnia, hogy felmutathasson egy-egy szikrát a színészet szent tüzéből.
    A Kaposváron töltött időszakban nagy erőbedobással dolgozott, főszerepek sorát játszotta - a legkülönfélébb, egymástól távol álló figurákat. Gazdag Gyula rendezte például a Candide-ban, ahol Maximilliant alakította, Kunigunda testvérét. Nagyszerű technikai kvalitásokkal rendelkezett: bámulatosan énekelt és kitűnően mozgott - tudott bánni a testével -, remek humorral játszotta a női ruhába öltöztetett fiatalembert. A legfontosabb szerepe Kaposváron Gombrowicz Esküvőjének Hendrikje. Hamleti súlyú figura, a hazatérő fiatal katona, aki a valóság és a látomásai határmezsgyéjén él. Ács János rendezése reveláció volt, gyönyörű, szürreális, költői előadás, a közönség egy része számára nehezen befogadható színházi nyelven szólt. De akik végig kitartottak, megrendülten ünnepelték Balkay három felvonáson át nem csillapuló zaklatott, vallomásos intenzitását, amellyel egy személyiség útjának ezernyi stációját járta be.
    1979-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött, én akkor töltöttem ott az utolsó évemet - Zsámbékiék még maradtak. Osztrovszkij Jövedelmező állása volt az egyetlen olyan rendezésem itt, amit a közönség is szeretett, és nekem is tetszett. Balkay játszotta benne a fiatalembert, Zsadovot, aki megtörik, megalázkodik, végül lemond forradalmi elveiről és álmairól, hogy családot alapítson. Gonosz előadást terveztem, és sikerült is megvalósítani. Az első jelenetben Zsadov egy rendetlen szobában alszik, amikor megszólal a vekker. Mintha kómából ébredne, próbálja megtalálni a földön az órát és elhallgattatni. Aztán viharos sebességgel öltözködni kezd, magára kapja kopottas, gyűrött ruházatát, és megindul harcolni - ki, az életbe. Mindenkivel szembekerül, hogy elveihez hű maradhasson, ellentétben alázatos, talpnyaló, korrupt környezetével. Az eredeti darab szerint az utolsó jelenetben egy hosszú monológban megalázkodik a gyűlölt ellenség előtt, hogy álláshoz juthasson. Az én megoldásomban a nagy hatalmú, gőgös férfi - Őze Lajos pompás alakítása - agyvérzést kap és holtan ül a székében, de ezt a fiatalember nem veszi észre. A megalázkodó beszéd után egyetlen lendületes mozdulattal, mintegy megtörve a gerincét, meghajol - de a holttest előtt. Nem veszi észre, hogy árulása értelmetlen. Irgalmatlan átéléssel játszott. Védjegyévé vált ez a lázas, tüzes, elsöprő energiájú azonosulás. Lassan kialakult a közös jelrendszerünk, ismertük egymás munkamódszerét.
    A Katonában többek közt a Három nővérben Szoljonijt osztottam rá. Eredetileg Cserhalmi Györgynek szántam a főhadnagyot, de nem bántam meg, hogy végül Balkay játszotta el. Pontosan azokat a tulajdonságait használtam fel, melyeket egyre nagyobb szeretettel figyeltem benne. Azt, hogy az undokság, a zárkózottság, a kellemetlenül éles és sértő megszólalások gyermekdeden érzékeny és fájdalmasan szeretetre vágyó személyiségét próbálták meg elrejteni. Szoljonijt is ilyenre formálta. A hagyományosan riasztó figura helyett groteszk, szánandó, önveszélyes alakot játszott.
    1990-ben újabb Csehov-bemutatóra került sor, a Platonovra. Közben a Katonában jó néhány szerepet eljátszott: A revizor főgondnokát, a Galócza Nikoláját, a Kutyaszív Galambosát, A mizantróp Oronte-ját ... Fontos szerepeket, bámulatos alakváltó képességgel, de nem főhősöket, hiszen az ő alkatához illő, energikus, sodró erejű főszerepeket akkoriban Cserhalmi játszotta, akihez Gézát valamiféle barátság is fűzte. Amikor Platonovot ráosztottam, már rendszeresen előfordult, hogy összeszólalkoztunk az italozáson. Mégsem játszhatta más a szerepet. Talán éppen azért, mert Csehov Platonovja afféle elveszett ember, aki keserű iróniával tekint a saját életére, és makacs önsajnálattal, egyben az önmaga feletti ítélkezés pátoszával halad az önrombolás útján. Platonov a kivédhetetlenül vonzó férfi, akiben a nők felismerik a sodródó vesztest, akit meg kell menteni. Ismét úgy tűnt, Balkay ezzel tökéletesen képes azonosulni. Túlságosan is.
    Egy-két éve játszottuk már a Három nővért, amikor először vettem észre rajta, hogy már nem bírja. Kásás szavak, rogyadozó léptek, valami összeomlott benne. Ettől kezdve minden szerep, minden előadás minden pillanatban veszélyben volt. Nem egyszer félbeszakadtak a próbák. Előfordult, hogy kiesett a kezéből a szövegkönyv, és a zavaros szavakból véletlenül sem bontakozott ki értelmes mondat. Néha haza kellett küldeni, máskor viszont bámulatos összeszedettséggel próbált. Továbbra is nehéz volt beszélni vele a szerep motivációiról, a jelenetek részleteiről. Tulajdonképpen egyáltalán nem volt türelme az elemzéshez. De a sok tétova mondat után jött egy pillanat, hirtelen összeállt a fejében az éppen próbált részlet, és egyszerre jelent meg minden, ami részleteiben nem tudott megjelenítődni; riasztó intenzitással és az igazság fejbekólintó evidenciájával.
    Sokat harcoltunk vele, és ő is magával. Hetekig kórházban feküdt, onnan járt ki próbálni és játszani. Sokszor vittem vissza taxival az előadás után. Olyan feszültségek közepette zajlottak a próbák, hogy a főpróbahéten egy jelenetben, amelyben Udvaros Dorottya összecsap Gézával, Dorottya lezuhant és eltörte a csuklóját.
    A Platonov bemutatója a párizsi Odeonban volt. Itthon csak egy nem túl jól sikerült, kapkodós főpróbát tartottunk. Párizsban a premier előtt volt még egy hetünk, amikor Balkay rendkívüli erőbedobással próbált, de akkor már az egész társulat izgult érte, hogy jó állapotban legyen. A bemutatóra teljesen elkészült.
    Balkay szíve szerint mindig hőst játszott volna. Egy elvesztegetett élet tragikus hősét. Nem tudott önironikusan fogalmazni, a kíméletlen és elháríthatatlan azonosulásnak volt ő az egyik legnagyobb művésze. És mégis, a végső kompozícióban alakja tele volt szánalmas, megmosolyogtató színekkel.
    Öt évig játszottuk a Platonovot, ő közben egyre rosszabb állapotba került. Az előadások lassan kifutottak, új szerepet pedig senki nem mert osztani rá. Emlékszem a düsseldorfi vendégjátékunkra. A nagyteremben Bergman Peer Gyntje ment, a kicsiben a Platonov. A Peer Gynt hamarabb véget ért, a legendás Bergman-színészek (Bibi Anderson, Börje Ahlstedt) átjöttek megnézni az utolsó felvonást. A végén hátrarohantak, ott ölelgették a színpadon Gézát. Persze a többieket is, de neki szólt a legnagyobb elismerés.
    A szerepei fogyatkoztak, végül már csak a Platonov maradt. Lassan kénytelenek voltunk megszokni a gondolatot: a Katona József Színházban nem fog már sokáig játszani.
    Tudom, néhány helyre hívták még, de a legtöbb szerepet a bemutató előtt visszaadta. Majd amikor az RS9 Színházhoz csatlakozott, és rendezni kezdett, örömmel mesélték - többek között Lábán Kati, a színház vezetője -, hogy már jól van, és sikeresen dolgozik, mint rendező.
    Eljött megnézni az Ivanovot. Néztem az előadás alatt, milyen élénk figyelemmel kísérte, sokat mosolygott. Aztán leült velem szemben, fátyolos tekintettel, romos arccal és beszélgetni kezdtünk. Szellemes és pontos mondatokkal jellemezte az előadást, de riadtan láttam, mennyire lelassult.
    Kaposváron és a Katonában is végletes, feloldhatatlan ellentmondásokat hordozó személyiség volt, akire minden rendező vágyik. Az összes férfihőst eljátszhatta volna, Hamlettől Lear királyig. Makacs és naiv ember volt, akit a saját magával való viaskodás elpusztított. Gyászolom, és mindig gyászolni fogom ennek a zseniális színésznek a vesztét.