Tizenegy év után távozott a Katona József Színházból. Olyan tehetséges embernek tartja magát, hogy túl akarja szárnyalni Latinovits Zoltánt, Őze Lajost, Kálmán Györgyöt.

Fotó: Isza Ferenc

Ön valószínűleg nem játssza tovább eddigi legfontosabb szerepét, Platonovot. Korábban azt nyilatkozta, hogy beszélgetni szokott az ön által alakított figurákkal. Azt gondolom, Platonovval sok beszélgetnivalója volt.
Időnként abba kell hagyni egy beszélgetést, mert már nem tudunk újat mondani egymásnak. Szünetet kell tartani. Amit meg tudtam beszélni Platonovval, megbeszéltem.
Mi volt az?
Rájöttem, hogy csak mindent vállalva lehet élni. A végén legfeljebb dörren egy pisztoly. Vagy mondhatnám úgy is, az ismert filmcímet idézve, hogy A lovakat lelövik, ugye?
Platonov mit vállal? Hiszen ő sok minden alól kibújik, kibírhatatlan emberré válik, miközben mindig érezhető az is, hogy nagy tehetség.
Önmaga számára a legkibírhatatlanabb. Nem tudja méregteleníteni magát. Kezdi elveszíteni a humorát. Egyre szárazabb, szikárabb lesz, olyan, mint egy tapló. Törvényszerű, hogy halálra ítéltetett. Az ilyen állatokat, mint amilyen Platonov, ki kell pusztítani, mert az életnek folytatódnia kell. Csakhogy ettől szegényebb lesz az élet.
Hasonlít ön Platonovhoz?
Én vagyok Platonov. Ezt minden nagyképűség nélkül állíthatom. Éppen ezzel a tudattal azt kell mondanom, hogy a Platonovokat le kell lőni. Ha viszont én rendelkezhetnék fölöttük, nem lőném le őket. Megpróbálnám jobb belátásra bírni ezeket az embereket. Jelenleg nem hiszem, hogy bárki úgy el tudná játszani Platonovot, mint én. Más viselkedne a színpadon, a zsigereiből hiányozna valami ahhoz, hogy valóban jó lehessen a szerepben.
Most mégis más fogja játszani ...
Az nem baj. Próbálja meg. Nem fogom megnézni.
Miért?
Mert nem vagyok rá kíváncsi. Ez olyan viszony, mint egy nagy barátság, vagy szerelem. Annyi marad az egészből, hogy köszönni fogok Platonovnak. De nem. Ezt sem. Nem szeretem látni, amikor egy válás, egy szervusz után kicsordul valakinek a könny a szeméből.
A platonovizmusnak is szerepe van abban, hogy eljön a Katona József Színházból? Ön elviselhetetlen lett a társulat számára?
Azt nem gondolnám, hogy az egész társulat számára. Azt viszont igen, hogy bizonyos emberek számára, és rajtuk keresztül a magam számára is elviselhetetlen lettem.
Ennek mi az oka?
Olyan kérdéseket tesz föl, amelyek mind körüljárják azt a tüzet, amibe én lépten-nyomon belelépek. Ezért válaszolok, tehát belelépek. Színész vagyok és értelmiségi. Gondolkodom, látva látom a világot. Pontosan tudom a saját hibáimat, de a mások hibáit még jobban. Segítőkész vagyok, de önmagamon nem tudok segíteni. Állandóan első akarok lenni, és egy ponton túl falakba ütközöm. Ezeket a falakat én is építem, és mások is építik körülöttem. Platonovtól azért válok meg, hogy az építő szándék ne menjen át rombolásba. Én akarok lenni a hídverő.
Ha nem tartozik társulathoz, szabadúszó lesz, hol verhet majd hidat?
Annyi pontja van az országnak, ahol hidat lehet verni.
Megvannak már az ön "pontjai"?
Nincsenek. Nincsen rájuk szükségem. Tizenegy évig voltam a Katona József Színház tagja. Nagyon szerettem és szeretem is. Kit-kit a magam módján, és gondolom ki-ki a maga módján engem is szeretett. Egyszerűen arról van szó, hogy elég volt. Máshol is lehet hidakat építeni.
Miért beszél ennyire képletesen?
Mindig így beszélek, értsen belőle, aki akar. Bár én sokkal jobban szeretem az egyértelmű beszédet, de kímélni kell bizonyos embereket.
Példaképe, Latinovits Zoltán elég egyértelműen, konkrét történetekkel, személyeket megnevezve beszélt. Lehetséges, hogy ön ahhoz hasonló helyzetbe került most, mint amikor ő eljött a Vígszínházból?
Őt úgy hívták, Latinovits Zoltán, engem pedig úgy, hogy Balkay Géza. Körülbelül hasonló életkorban jött az ő lépése, mint az enyém. Nem akarok erről többet mondani. Nem mintha nem merném magam hozzá hasonlítani. Sőt, ő azt várná el, ne csak hasonlítsam magam hozzá, hanem túl is lépjek rajta. Az más korszak volt. Most mindenki csúsztat, talán kiderül az eddigi válaszaimból, hogy a csúsztatás csúsztatását játszom el. Alá lehetett, fölé lehetett kérdezni, és még így se mondtam ki, hogy az egész, úgy, ahogy van, sz... Ha erre várt, akkor tessék.
Az a baj, hogy ez ugyanúgy általánosság, mint az eddigiek. Konkrétan miről van ilyen rossz véleménye?
Az egészről. Olyan lehetetlenek a körülmények. Agyonfárasztott, "leharcolt" emberekkel próbálnak iskolás szinten valamit csináltatni, ami nem jó. Az egyéniségek elképesztő "lerobbantása" folyik. Ezért én arra vállalkozom, hogy egyedül maradok. Tudom, hogy valójában nem maradok egyedül, mert máris többen megkerestek. Sokan gyávák, nem mernek lépni, hivatkoznak mindenfélére. Arra például, hogy gyerekük van. Szerintem mindenképp lépni kell. Lehet, hogy két évig majd bajban leszek. Kölcsöneim lesznek, problémát okoz az adó kifizetése. De utána majd "föllendül" az, amit csinálok.
Mit remél attól, hogy kivonja magát a különböző társulatokból?
Szent meggyőződésem, hogy ahová beteszem a lábam, ott mindig történik valami. Vagy botrány, vagy valamilyen fantasztikus produktum. Inkább az utóbbiban hiszek. Botrány akkor lesz, ha tehetségtelen a közeg. Ha két év múlva leülünk beszélgetni - hacsak ön addig nem hal meg, mert én biztosan nem -, akkor megkérdezheti tőlem, hogy minden úgy történt-e, ahogy megjósoltam. Egyébként úgy lesz. Az utóbbi időben úgy érzem, hogy megszabják, melyik bójáig úszhatom. Én azonban át akarom úszni a Dunát. Erre azt mondják, hogy az veszélyes. Most azonban nem tartom tiszteletben a bójákat. A bóják tartsanak engem tiszteletben.
Mindahhoz, amit mond, igen nagy formátumúnak kell lenni. Ilyennek tartja magát?
Nem tudnak "elkapni". A lelkem előtt olyan testőrök állnak, akiket nem nevezek néven, mert a testőröket nem illik. De ők mindentől megvédenek. Persze bele is visznek különböző dolgokba. Nem akarom magamat minősíteni, mert az borzasztóan nagyképűnek tűnne, de úgy gondolom, hogy tényező vagyok. Semmiképp sem a szürkék hegedűse. Függetlenül attól, hogy ki fogja tovább játszani Platonovot - mert üzemszerűen megy tovább a színház -, továbbra is én vagyok Platonov.
Nem tart attól, hogy "lelövik", vagy önmagát pusztítja el valamilyen módon?
Mind a két esély valóságos.
Az előbb annyira biztosan állította, hogy ön nem fog meghalni. Láttam már nagyon sokat inni, most délelőtt is a második sört issza, rengeteget cigarettázik. Itt ül előttem egy félig-meddig lerobbant ember. Aki nyilván tehetséges, de nem tudni, hogy a tehetség vagy az önpusztítás kerekedik-e fölül.
Ezt a játékot szeretem játszani, nem kártyát vagy sakkot. Igen nagy tétekben játszom. Igaz, voltam sokszor pitiáner. "Lementem" olyan játszmákba, amelyekbe nem kellett volna.
A pitiánerség hozzátartozik a nagystílűséghez?
Hogyne. A pitiáner soha nem lesz nagystílű, a nagystílű megengedheti, hogy pitiáner legyen.
Erre miért van szüksége?
Nem kell engem félteni, különben is mindenki rosszul aggódik értem. Azt senki nem fogja megtudni, hogy én hogyan féltem magam. Mielőtt erre az interjúra jöttem, megittam egy multivitamin pluszt, lezuhanyoztam, hajat mostam. Mert az utolsó Platonov lesz ma este. Nekem az utolsó. Persze tulajdonképpen így valójában is az utolsó. Fölépítettem magamat. Majd lementem az eszpresszóba, ahol ébresztőnek megittam egy unikumot. Rendbejöttem, fitt voltam, tettem magamra dezodort és arcvizet.
Miért van szüksége a sok italra, cigarettára?
Ha az ember a sorsot komolyan veszi, akkor ezek ellenfelek. Ki kell hívni ezeket a szereket magunk ellen. Veszélyesen már senki nem él. Legfeljebb álveszélyesen. Ez nem jó. Ki kell hívni a sorsot. Ha győz, akkor győz. Akkor vidám vesztes leszek, mások pedig majd vigyorognak a sírom körül. Erre nem vágyom. A sorsomat fogom legyőzni.
Nem sok ebben a Latinovits-utánzó póz?
Óhatatlan, hogy van bennem Latinovits-utánzó póz, de nem kellene ezen lovagolni. Azok lovagolnak ezen, akiknek nem volt Latinovitsuk, Nádasdy Kálmánuk, Őze Lajosuk, Kálmán Györgyük. Tulajdonképpen most el is árultam a testőreim nevét.
Nem fél attól, hogy csak utánzó marad?
Nem. A magam sorsát írom. Ellenzékinek lenni csak úgy lehet, ha van mihez képest. Salieri elfogadható muzsikus volt, csak Mozarthoz képest gyenge. Egy életen keresztül nem tudott megküzdeni vele. Azt szoktam mondani, hogy én sem tudok olyat, aki futás közben a tarkómba liheg. Mindig vissza kell néznem, hogy a többiek mennyire lemaradtak.
Miért maradtak le?
Nincsenek jó tanárok, rendezők, vagy már meghülyültek. Nincs öntudatuk. Nincs hitük. Ez nem képesség, ez adottság. Valaki vagy hittel születik, vagy anélkül. Azt, amit mondok, sokan nagyképűségnek fogják tartani. Én nem vagyok nagyképű. Pontosan tudom, melyek a hibáim, értékeim.
Melyek?
Tisztában vagyok vele, hogy nagyon tehetséges színész vagyok. A színész - az nem is jó szó. Nagyon tehetséges ember vagyok. Az élet bármely területén megállnám a helyem. Igen tehetséges favágó, bőrös vagy bányász lennék.
Ez azt jelenti, hogy akár festő, író is?
Persze. Írok is. Minden tekintetben nagyon tehetséges vagyok. Hogy ezt bebizonyítsam a világnak, az ellen mindent elkövetek. Dohányzom, iszom, hihetetlen mennyiségű nőm van, én vagyok a poszterek sikeres embere.
Azért ön nem izompacsirta szuperman.
Hála istennek, nem is akartam az lenni. Hihetetlen módon gondolkodom viszont, állandóan "rágom" az agyam.
Ha ilyen sokoldalúan tehetséges, akkor miért pont színész?
Ezt nem tudom. Most éppen színész vagyok. Most éppen ebben vagyok tehetséges. Nem akarom bántani az embereket, csak egyetlen módon, úgy, hogy tehetséges vagyok. Ha jól eljátszom Platonovot, akkor szörnyen bántja a többieket, hogy a játék közben meddig merészkedem el. Engem viszont otthon az bánt, hogy miért nem mentem még tovább.
A Platonovban meddig ment el?
Amennyit eddig éltem. Két méterre a szakadéktól.
Miért nem lépte meg azt a két métert?
Mert gyáva voltam. De nem viselem el, hogy valaki nekem ezt mondja. Azt nekem kell tudnom, hogy gyáva voltam.
Mindig a Platonovról beszélünk, ön azonban sok mindent játszott. Ennyire fontos önnek ez a szerep?
Ez összegzése mindannak, amit csináltam. Az eddigi színészi korszakomnak az összegzése. Az életem, a válásom, az alkoholizmusom, a cigarettázásom, a nőügyeim, a színházról alkotott véleményem. Ez így, ahogy van, egy látlelet. Nagyon nehéz elviselni, hogy valaki élő látleletként rohangál a színpadon, s megmutatja, hogy ilyenek az emberek.
És mi történik akkor, ha két év múlva eléri majd a szakadékot?
Ilyeneket ne kérdezzen tőlem, ezt nem tudom. A szakadékot ne úgy értelmezze, hogy le fogok zuhanni. Ott én el fogok szállni.
Ekkor szárnyalja túl Latinovitsot?
Nem túlszárnyalásról van szó, egészen másról.
Miről?
Nem szeretek erről beszélni, ez rossz kérdés. Persze hogy túl fogom szárnyalni Latinovitsot, persze hogy jobb leszek, mint Őze Lajos, Kálmán György. Persze hogy jobb rendező leszek, mint Nádasdy.
Rendező is lesz?
Persze. Meg fogom rendezni a világ legrendezhetetlenebb színészét, Ternyák Zoltánt. Ő egy "irgalmatlan" ember. Nagyon szeretem, az egyik legjobb barátom. Elképesztő, hogy miket képes művelni a színpadon, miket enged meg magának. Ő is közelít a szakadék felé. Ez azonban nem az elmúlás. Ezeknek én nem fogok meghalni.
Rendezőként mire akarja rávenni a színészeket?
Arra, hogy létezzenek, ne játsszanak. Ne tegyenek fel ilyen hülye kérdéseket, ne csináljanak olyan hülye fényképeket, mint amilyeneket a fotós kollégája fog rólam. Ne hülyéskedjünk, ez tétre megy, nem befutóra.

1993. május 8.