Abban az esztendőben végzett Balkay Géza, amely határkőnek mondható a magyar színházművészetben. Vagyis 1978-ban, amikor a legjelentősebb vidéki műhelyek vezetői egyszerre a fővárosba szerződtek. Osztályfőnöke Marton Endre volt, akinek nevéhez fűződött a Nemzeti Színház korábbi korszaka. Majd Székely Gábor és Zsámbéki Gábor kötött vele előszerzodést, illetve szerződést, akik a Nemzeti Színháznak, majd különváló kamarájának elkövetkező éveit meghatározták. Közben egy évadot a kaposvári társulatnál töltött. Tehát ahhoz a korosztályhoz tartozik Balkay Géza, amelynek tagjai elsőként érezhették a maguk bőrén a régi konstellációt megrázó eseményeket. Az az út, amelyet Balkay Géza járt be, mégis egyedinek, magányosnak tűnik.

Nem éreztem nemzedékélményt - mondja Balkay Géza. - Nem kötődöm korban se fölfelé, se lefelé. Nem volt színházideálom. Nemigen szerettem színházba járni se. Alighanem önző vagyok, aki nem szívesen nézi, ha mások játszanak, s nem ő. Nincsenek színházi emlékeim, kettőt kivéve. Az egyik Ruszt József munkája a Kőműves Kelemen-témára, az Universitas-együttessel. A másik a Peter Brook rendezte Szentivánéji álom. Sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy színész legyek. Egy Latinovits-pályakép, életútjának példája indított el. Amint döntő volt a késobbi személyes kapcsolatunk is. Az a háromnegyed év, amikor hetente, azután kéthetente, még a halála előtt is másfél nappal Katona János barátommal tanított. Hogy itt tartok, azt Latinovits Zoltánnak köszönhetem.
Egyszercsak belecseppent egy közösségi színházba. Bár az ideiglenesség tudatával érkezett, beilleszkedett-e a kaposvári csapatba?
A csapat szent dolog. Voltak életemben velem egyívású fiatalok, akikkel teljes nyarakat töltöttünk együtt, mégsem mertük volna csapatnak nevezni magunkat. Akkoriban körüllihegték Kaposvárt. Azóta kevesebb pénzből, több profizmussal kell dolgozniuk. Ők is bölcsebbek lettek, a műbalhé is elült. Nyeretlen kétévesként küldtek oda. Úgy mondom: küldtek. Szerencsémre: küldtek. Hályogkovácsok módjára kezdtünk az Esküvőbe, a Gombrowitz-műbe. Én is, a diplomarendezését készítő Ács János is, de a társulat is. És sikerült. Mégis megbolondulok, ha tovább maradok ott. Huszonévesen elviselhetetlennek éreztem a kisvárosi "műhelykörülményeket", a kényszerű köldöknézést, a szüntelen fővést önnön levünkben. Idétlenül éreztem magam abban a közegben.
Akkor érkezett a Nemzeti Színházba, amikor már javában dúltak a "belharcok".
Ez cseppet sem zavart. Tudok nevetni, tudok rálátni a történtekre. Különben sem idegen színházba érkeztem, hiszen Marton-növendékként itt gyakoroltam. És még az első évadban nagy sikerünk volt a Jövedelmező állással, amelyet Ascher Tamás rendezett. Időközben a Troilus és Cressidában először dolgoztam együtt Székely Gáborral, akivel nagyszerű próbaidőszakot éltem meg, bár az előadás megbukott. Majd A szuzai menyegzőben, Sütő András tragédiájában a sors összehozott Ruszt Józseffel is, aki akaratos és megértő, végtelenül szuggesztív volt. Egyszóval sorra játszottam a főszerepeket. Felfedezték, hogy erre is, arra is alkalmas vagyok. Amikor a két színház szétvált, az elsők között hívtak a Katona József Színházba. Nem voltam meghatva. Tudom, a Nemzetiben a világ szerepeit megkaptam volna, de a Katona József Színház felelt meg a szakmai fejlődésemnek. Még akkor is, ha jó ideje nem léptem előre.
Az a fiatalember, aki hat esztendeje debütált, teli volt szenvedéllyel. Az pedig, aki mostanában a Hazatérés, a Pinter-dráma vagy a Szarvaskirály, a Gozzi-mese főszerepeit játssza, mintha lefagyasztotta volna lobogó indulatait.
Veszélyes játszma, amit játszom. A szenvedélyeimmel, a szervezetemmel. Nem tartok mértéket semmiben sem. Nem tudom, melyik énem bírja tovább: a civil-e vagy a színész? Lehet, hogy nagyratörő vagyok. Egyszersmind úgy érzem, mintha egy albérleti szobában matatnék, ahová minden kacatot leraktam.
Keserű ember?
Nem.
Elégedetlen?
Igen.
Milyen végül is?
Egy kölcsönvett dialógussal válaszolnék: - Mi vagy te? - Más...

Balkay Géza ötvenesztendős. Az elmúlt években, évtizedekben egyszerre övezte aggódó, tiszteletteljes figyelem szakmai munkáját és egyéni életvezetését. Ünnepi interjúnkban párhuzamosan vall arról, hol tart most az élete, s miért épp a Macbethet rendezi meg az R.S.9. Színházban. Választ kapunk arra is, hogyan nézhet szembe a színház a valóság és az újfajta, a kereskedelmi csatornákon és a bulvárlapokban jelentkező virtualitás kihívásával.

Fotó: Beliczay László

Ön a kilencvenes évek elején - még akkoriban, amikor Platonovot alakította a Katona József Színházban - úgy érezte, rossz felé robog önnel egy gyorsvonat. Nem bánta meg, hogy kiugrott belőle?
Az ember, ha kiugrik a vonatból, összetöri magát ugyan, de aztán talpra áll, és mégiscsak önmaga marad. Mihalkov Szibériai borbély című filmje végén a Szibériába száműzött főhős két hatalmas domb között végrehajt egy sikeres ugrást. A pszichoanalitikusok szerint ez a tudattalanunkból felbukkanó kép azt jelenti: megcsináltam!
Most hol tart?
Még a szakadék fölött, de tudom, hogy én is épségben átérek majd a túlpartra.
Nyilván sok tekintetben megváltozott, amíg idáig elért. Hogyan tud visszailleszkedni a régi világába?
Nagyon nagy tévedés, ha azt hiszi, hogy az ember az ilyesmitől lényegileg megváltozna. Ugyanaz maradtam, aki voltam.
Gondolt rá, hogy Mihalkovhoz hasonlóan megfogalmazza a többiek számára azt, ami önnel történt?
Nem. Engem mindig valamilyen más kérdés foglalkoztat. Most például az, hogyan lehet a színház héttől tízig mentsvár mindannyiunk számára.
Ezért kezdett rendezni?
Azért rendezek, mert meg akarom fogalmazni önmagamat. Ha eljátszom akár egy főszerepet is egy darabban vagy egy filmben, kevésbé tudom olyan teljességgel kimondani magam, mint akkor, ha rendezek.
Milyen kérdésére ad választ az R.S.9. Színházban megrendezett Macbeth?
Az érdekel, hogyan lesz valakiből a hatalom gyengéje. Egy komoly ember, egy hadvezér, aki sok mindent elért, számos csatát megnyert, hogyan fordul ki magából. A feleség, a boszorkányok, a jóslatok hogyan viszik arra az útra, amelyet a darab során bejár. Ez az amúgy is örökzöld téma különösen húsba vágó ma Magyarországon, és, meglehet, a világ számos táján is.
Mi az, ami megőrjíti, hatalmi narkomániába kergeti az embereket?
Nem tudjuk pontosan. Ez a Shakespeare-darab egy ballada. A homály a körül, mi hogyan függ benne össze, sohasem fog teljesen eloszlani. Ha mindent nagyon meg akarunk magyarázni, akkor egyszer csak jön Arany János, és odaírja a végére, hogy gondolta a fene. Jobb hagyni, hogy elmondja, megmutassa magát a mű. Nagyszerű játszótársaim vannak az R.S.9. Színház tagjai személyében. Ők egyenrangú társaim, akik rendre felkérdeznek olyasmiket, amik magamtól eszembe sem jutnának. Tulajdonképpen egymást rendezzük.
Visszatérve mégis mi lehet az az emberben, amitol a hűséges alattvalóból is vérengző fenevad válhat külső látszatra minden előzmény nélkül?
Elég reggel a metrón utazni. Az emberek legszívesebben megölnék egymást, mert idegesíti egyik a másikat.
A Szondy-féle káini embertípusra gondol?
Inkább általánosabb emberi vonásokra. Nézze meg, milyen gonosz gyermekverseket írt Kosztolányi vagy Weöres Sándor.
"Jobbra át és balra át / Én masírozok legelöl / Temetjük a nagymamát." Erre gondol? Hogy a gyermek mennyire kegyetlen tud lenni?
Igen. Olvassa csak el Radnóti Majálisát. 1944 májusában azt írja az idilli freskó rétjén guggoló, zenét hallgató fiatalokról: "... s nyugodtan ölnek majd, ha ölni kell."
De azután így folytatja: "Lehetnének talán még emberek / hisz megvan bennük is, csak szendereg / az emberséghez méltó értelem./ Mondjátok hát, hogy nem reménytelen."
Látja, erről van szó. Erről kell, hogy szóljon ez a szertartásszerű előadás is. Azt kell elmondanunk a színpadról, hogy te, néző, te is ilyen vagy, te is tudsz ölni, te is meg tudsz őrülni, ha odakerülsz, hát most döntsd el, hogy mi legyen. Hogyan legyen tovább.
Szerintem a mai emberek nagy részéből hiányzik a katarzisképesség.
Igaza van. Úgy érzem, egyet tehetek. Ennek az előadásnak a végén nem lesz katarzis. A rémálomnak nem lesz vége. Aki látja, hogy ez az igazság, az eljuthat oda, hogy neki kell tennie valamit.
Az ember az egész élete során nemigen látja kívülről azokat az erőket, amelyek irányítják, adott esetben romlásba viszik. Mi adhatna Macbethnek esélyt az álmaival, a boszorkányokkal és a feleségével szemben? Mi súgja meg az embernek, ha rossz úton jár? Talán a szeretet?
Macbeth és Lady Macbeth nagyon szeretik egymást. Nagyon sok mindent elért a férfi, vagy úgy is mondhatjuk, nagyon sok mindent elértek együtt. De egyszer csak mindez nem elég nekik. Különösen a feleségnek nem elég. Új meg új téteket tesznek meg a rulettasztalnál. És minden bejön. És nem tudnak időben felállni.
Amit most elmondott, arról azok az emberek jutottak eszembe, akik például napjaink gazdasági folyamatait irányítják. Árkon-bokron keresztül gázolnak, mindent letipornak maguk körül. A profithajszában és a mindenhol jelen levés vágyában nem állítja meg őket senki és semmi.
Londonban jártam még annak idején a Katona József Színházzal. Egy kertvárosi házban, apám barátjánál laktam. Emlékszem, hét elején a metrón a nyakkendos, aktatáskás emberekkel még minden rendben volt, de péntekre teljesen kivetkőztek magukból. Megvívták a hétfői harcaikat, a keddi harcaikat és a hét végére teljesen kikészültek. Macbeth és felesége is ugyanígy vetkőzik ki magából. Direkt aktualizálás a színpadon nem lesz, de azt szeretném, ha felötlene a nézőben, hogy az az ember, akit én is személyesen ismerek, itt őrült meg a szemem láttára. Vagy hogy én is ugyanígy, ugyanezen vesztem össze a férjemmel vagy a feleségemmel.
A rendszerváltás utáni időszak egyik nagy traumája volt, hogy a Kádár-éra langyos vize után a valóság a kíméletlenségével hatástalanította a művészet, a virtualitás legsokkolóbb eszközeit is. Ma már a színház fő vetélytársa azonban nem is a napi, utcai valóság, hanem a life-show-kban, a bulvárlapokban a valósággal keveredő virtualitás. Milyen választ tud adni a színjátszás az effajta kihívásokra?
Ide sorolnám még azt a rengeteg véres és kegyetlen jelenetet is, amelyeket akciófilmekben látni. Nem hinném persze, hogy egy színházi eloadásban érdemes lenne elmenni ilyen értelemben a naturalizmus felé. Kár lenne azért a rengeteg ketchupért. Eleve a darabban az összes vérfürdő a színen kívül történik, csak éppen bejön és elmeséli, aki ölt vagy aki szemtanúja volt a véres eseményeknek. Sokkolni ma muszáj, nem lehet mást tenni. Arra persze vigyázni kell, hogy a borzongatás ne legyen öncélú, ne legyünk érdekeltek. Lényegi ponton érintsük meg a nézőt.
Tehát nem tehet úgy a színház, mintha nem lenne Big Brother, Való világ és Farm, hanem úgy kell felvennie ezekkel a harcot, hogy a saját eszközeivel magára kell irányítania a figyelmet?
Igen, ezt gondolom.
Ön szerint mit esznek az emberek a kereskedelmi csatornák és a bulvárlapok szellemtelen gagyiságain?
A törzskávéházamban én is föllapozom minden reggel a bulvárlapokat. Azért kell a töméntelen mocsokról, szörnyűségről olvasnom, hogy átéljem, ez sem velem történt meg.
Azután este meg a színházban bebizonyítja a nézőknek, hogy a lényeg szerint ez hazugság, mert a szörnyűség valójában itt, most és egyszerre történik mindnyájunkkal. Ha nem ma, akkor holnap, de inkább tegnap.
Igen, ez az igazság. Amiről beszél, azt nevezem színháznak.

Jezovics nem szerette a nyilvánosságot, miközben - dühödten és balga teatralitással és szertelen felelotlenséggel - annyit forog benne, mint a végleg derékba törött napraforgó, amely már nem is annyira a napra, hanem az északi, kissé vészterhes szélre perdül. (No, aki ezt megérti, annak jutalmat adunk.)
Imígy keveredett belé a József Attila-versmondó-verseny alvatag és élénk zsurijébe, aminek a bűntudatát azóta is cipeli. (Nagy specialitása ez eme úrnak, aki u t ó l a g nagyon szeret bunbánni, mellet verni ahelyett, hogy kellő időben szerelmében vagy népfölségében tenné.)
Ez a bűntudat elsősorban arra vonatkozott (vonatkozik), miszerint nem heveskedett annak érdekében, hogy a versenyzőket jótékonyan szétválasszák régebbi és mai versmondókra. Úgy lett volna igazságos. Így ugyanis igen sok remek régies erő teljesen méltatlanul kihullott a verseny utálatos rostáján, akinek mindenképpen különdíjjal kellett volna elismerni "rangos beszédét", megföllebbezhetetlenül tiszta József Attila-ságát s azt a több évet, évtizedet, amelyben "fülünkbe forró ..." aranyat öntöttek, hogy J. A. eredendően pogány költészete betömeszelje áleurópai fülünket.
Utólag nehéz mindent tisztázni, azt azonban mindenképpen illik elmondani, már csak mint költőnek is, hogy dicsőség a régi veretű, klasszikusan erőteljes versmondóknak, akik már a nyűtt Kádár-korban úgy mutatták föl József Attilát, hitelesen és nagyszerűen, hogy nem lehetett József Attilát megkerülni.
Ahogy régi klasszikusaink emlékbe vésve tündökölnek Balassitól Csokonain, Vörösmartyn, Petőfin, Aranyon, Vajdán, Adyn, Kosztolányin, Dsidán, Radnótin át egészen József Attiláig - hiszen nem csak ő volt a költő, bár kétségbeejtően nagy súlyával kipréseli belőlünk az előzők emlékét is, igaztalanul. "Új s új lovat" keresünk mindig a farunk alá, mert hiszen vágtatni kell...
Hova is? A nagy büdös semmibe. Vagy a tétova halhatatlanságba, amelyhez gyakran semmi közünk.
Summa summarum: nem lehetett oly igazságosan megszervezni ezt a mindenképpen nagyságos és méltóságos József Attila-szavalóversenyt, hogy egyedi sérülés ne történjék. Maga az, hogy az elődöntőt a főzsűri nem láthatta-hallhatta, fordított a megítélésen, de hát a sportban is a döntő dönt.
Le kell szögezni - s nem akarna ez a jegyzet ünneprontás lenni, hiszen ragyogó élmények lebbentek a József Attila-i levegőben -, néhány jeles művész rászolgált volna afféle különdíjra, amelyet Jezovics akkor is szorgalmazott, akiket mély főhajtással külön meg kellett volna becsülnünk. Ide lenne másolva a gyönyörű CD-kiadványról a szép névsor külön versmondómementónak a "nem a győzelem számít, hanem a részvétel" hamis illúziójával szemben: aki elindul - akár az emlékezetes afrikai úszó, aki egy óra múlva csápolt be a régebbi olimpia uszodájában -, az győzni akar. Íme: Ambrus András, Auth Magda, Bácskai János, Bálint Márta, Balkay Géza, Balogh Emese, Bandor Éva, Bánffy György, Botos Éva, Cseszárik László, Csikos Sándor, Csonka Ibolya, Dányi Krisztián, Dóczy Péter, Éder Enikő, Fábián Enikő, Horváth Péter, Hunyadkürti György, Lőte Attila, Menszátor Héresz Attila, Mohai Gábor, Németh Judit, P. Nagy Gabriella, Papp János, Szatmári Attila, Szűcs Nelli, Tilles Ágnes, Tóth Zsóka, Varga Vilmos, Váta Loránd.
Közülük is külön meg kell említeni Papp Jánost, Mohai Gábort, Bánffy Györgyöt, Csikos Sándort, Lőte Attilát, Balogh Emesét, és még jó néhány kedves "kollégát" főhajtással kell köszöntenünk, már csak annak ürügyén is, hogy tisztesség ne essék szólván, gyönyörű kazettát állítottak össze a versekből. Tessék megvenni, hallgatni, egészen különleges élmény! Példának okáért a régi rutint félrevető Horváth Péter, ki előszörre jobb volt, mint önmaga, de hát ő íróként is bőven kárpótolja magát.
De aki nem? Jezovics kötelességének tartja szóba hozni B a l k a y G é z á t, akit ugyan szerepeltettek az elődöntőben, de a szervezőknek nem volt bátorságuk döntőbe hívni. Méltatlan.
Balkaytól a Gyermekké tettél verset hallhatjuk CD-én. Barátaim, galambocskáim! - mondaná Jezovics -, hátborzongató. Csodálatos. Nem érdemes cifrázni - hallani, hallgatni kell. József Attila egész lénye döbben belé eme szomorúan nagy remeklésbe, az, amit talán meg sem tudunk belőle fejteni, gyermeksége és összetörtsége és vertsége és fölmagasztosulása és kitárhatatlan Héttoronyba zártsága és földadogása és lehanyatlansága és... és... és minden.
Uraim, galambocskáim, ideje megcsinálni Balkayval azt a CD-t, amely megőrzi a tört emberi méltóság szenvedéstörténeti élőbeszédét. Balkay, mint tudni, színésznek is rendkívüli, mindenestül. Tudnék nem egy olyas művészt, előadót említeni, aki gyöngéd türelemre késztetheti a mérnöki és lélektani technikát. De a technika fölött, a technikán túl van az ember, ahogy maga József Attila is volt, akinek egyik legmegrendítőbb meghangosítását Balkay Gézától tudhatjuk, hallhatjuk.
Ne feledjük, Latinovits mellett, után nem könnyű a reszketegen zseniális József Attilát megjeleníteni - ő sem volt technikailag könnyen segíthető ember. Belénk ivódtak Ady-, Nagy László-, József Attila-vers mondásai, noha gyakorta érezni a nyelv és az ajak nyugtatóidegeinek, idegszereinek érdes súrlódását. Kérem, ez az ember. Majdnem azt mondhatjuk, ecce homo. Akár kis betűvel.
Ha az embernek segíteni lehet, Jezovics mindig kész eljátszani Cirenei Simon szerepét.

Különös irodalmi est volt egy budai csehóban a XX. század utolsó karácsonyán. Jászai-díjas színészünk zenész fivérével Ady-, Karinthy- és József Attila-verseket szavalt, dalolt a többségében törzsközönségnek. A műsorról hangfelvétel készült - Kosztolányi Dezső varázslatos költeményét, a Hajnali részegséget is megőrizve. A Logodi utca fölött már évtizedek óta nem látni csillagos égboltot, és a színészt már soha többé nem halljuk beszélni. Balkay Géza április 3-án meghalt.
    "Ötven, jaj, ötven éve - szívem visszadöbben - halottjaim is itt-ott, egyre többen - már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét" - szól hozzánk a kazettáról Kosztolányi, Géza gordonkahangján. Ő is itt lakott, született és élt, utolsó napjáig a Vár lábánál, ahol egykor Márai is koptatta az utcakövet. Utolsó terveként arra készült, hogy április 11-én az író Mikó utcai szobránál fog szavalni a születésnapi ünnepségen. Nem maradt rá se ideje, se ereje.
    Ötvenhárom esztendőt kapott az élettől - szokás mondani, de ő biztosan többet kapott. Úgy gazdálkodott vele, ahogy tudott, ahogyan akart. Így is megdöbbentően sokat játszott, még a nagy szerepei felsorolása sem fér ide. Négy évet dolgozott a Nemzeti Színházban, tizenkét évig volt a Katona József Színház tagja, két-két évadon át játszott Kaposváron és Szolnokon. Emlékezetes filmekben láthattuk. Nagyon fiatalon elnyerte a legnagyobb szakmai elismerést és Latinovits Zoltán figyelmét kiugró tehetsége iránt. Ő már akkor kreatív művész volt, amikor ez még nem volt divat, cserébe az effajta ember sorsával, megvertségével és gyengeségeivel. És hozzá azzal a tragédiával, ami az elmúlt egy-másfél évtizedben történt körülötte, a színházi életünkben. Amit a nyereségvágy és a bugris kultúra művelt a szent magyar színészettel.
    Nincs tehát abban semmi különös és érthetetlen, hogy Balkay félrehúzódott és az utolsó éveiben egy pesti stúdiószínházban játszott és rendezett "nem időszerű" darabokat, s közben tanított fiatalokat a színészmesterségre. Legutolsó megvalósult munkája a Liliom volt Molnár Ferenctől, aki - megint csak Kosztolányi Dezsőt idézve - "diadalra vitte a lírát és az egyszerűséget, s az ügyes és kevésbé ügyes mesteremberek világában régi jogaihoz juttatta a szépséget és a hallgatást". Géza is ezt csinálta. Egyre betegebben és gyengébben érte az utolsó csapás, édesanyja elvesztése. Már várta a finálét. Szembenézett vele, felkészült rá. Óhaját híven teljesítette segítő társa: földi maradványait a hét végén kedves, meghitt helyén, a város ricsajától félrevonulva, református lelki gondozója, tanítványai és legközelebbi hozzátartozói, színészbarátai csendes részvétével bocsátották utolsó útjára.