Évek óta eltűnt a színházlátogatók szeme elől. Hol járt, mit csinált az elmúlt esztendőkben?
Ne beszéljünk múlt időben; én vagyok, csak talán ritkábban látszom. Nem tűntem el, csak jó néhány éve szabadúszóként dolgozom. Folyamatosan járom az országot a felolvasóestjeimmel, a rádióban is gyakran szerepelek és szinkronizálok.
Platonov volt az utolsó szerepe a Katona József Színházban, amelyet hosszú éveken át játszott. Nem hiányzik a színpad, az állandó társulat?
A Katona után még a Szolnoki Szigligeti Színház volt az utolsó állandó társulatom 1995-96-ban. Nagyon szép évad volt: ott rendezhettem életemben először, s eljátszhattam Fülöp királyt Schiller Don Carlosában. Egy év után eljöttem, de ma sem érzem magam parkolópályán: szüntelenül töltődöm. Magam határozhatom meg, mivel foglalkozom. Ha egy társulathoz tartoznék, nyilvánvalóan lenne havi fixem, de valószínűleg nem érezném olyan kötetlennek magam, mint most.
József Attila-felolvasása nem hagyományos előadóest benyomását keltette, inkább magánszínházi produkciónak hatott...
Azzal, hogy egy asztal mellett ültem végig, amire kiraktam a kellékeket: a József Attila-kötetet, amelyből végig olvastam - noha a versek 90 százalékát fejből tudom -, aztán a szemüvegemet meg a kéziratpapírt - mintha ott íródott volna a vers -, mindezzel szánt szándékkal felolvasó-színpadi körülményeket teremtettem. Abban a pillanatban, amint engem köt az asztal, a kötet, a szemüveg, és amikor egy vershez hozzáteszek egy gesztust, az már színpadi játék, nem csupán egy előadóest. Az est anyagát úgy szerkesztettem meg, hogy legyen dramaturgiája: elővettem a Curriculum vitae-t és aköré rendeztem az összes verset. Mindig lehetőleg cselekményes, dramatikus verseket szoktam választani, s rendszerint a mű befejezését olvasom el először, mert ha a vége jó, akkor az elejének is jónak kell lennie. Tehát a vége felől építkezem, visszafelé, mintha a kéménytől kezdeném alapozni a házat.
Amikor elmondta a költő utolsó versét - Íme, hát megleltem hazámat -, mintegy "kiolvasva" és befejezve szenvedéseinek könyvét, becsukta a kötetet és levette a szemüvegét. S amikor már mindenki azt hitte, ezzel vége az előadásnak, előrelapozott, s kihívó tárgyilagossággal, metsző hangon felolvasta a költő legelső ismert, gyermekkori versét, a Kedves Jocót, mely úgy végződik: "Dicsekednék fűnek-fának, mily jó dolga van Attilának".
Elárulom, ez az ötlet akkor és ott született. Nagyon szeretek improvizálni, nemcsak a pódiumon, hanem a színpadon is, persze nem a többi színész rovására. De rögtönözni csak akkor lehet, ha a közönség elég érzékeny és veszi a lapot.
Milyen tervek foglalkoztatják mostanában?
Egyre több művet olvasok újra, olyanokat, amelyekről kamasz koromban azt hittem, hogy értem, s most látom, hogy akkor igazából csak érettségi szinten ismertem. Egyre közelebb kerülök Thomas Mann, Márai Sándor, Babits Mihály, Arany János világához. Roppant érdekel Csáth Géza, és szívesen dramatizálnám Arany és Petőfi levelezését, amelyben egyszerre játszanám mindkét költőt. És szeretnék egyszer Arany János balladáiból is összeállítani egy önálló estet.
Hogyan képzeli el a jövőjét most, az "emberélet útjának felén"?
Van egy megérzésem, hogy hamarosan jön egy hívó szó, s akkor még egyszer, talán utoljára az életemben belevágok, hogy kötelékbe tartozzam. A versmondás nagyon sajátos, társas műfaj, amelyben hárman vagyunk: a költő, én és a közönség. De vannak többszereplős darabok is, amelyekben jó lenne benne lenni. Úgyhogy most egy szereplő keres több szerzőt.