"Platonov meghalt" - futottak a szalagcímek tavaly áprilisban. A hír az egész magyar színházi világot megrázta. Hetekig visszhangzott a társalgókban, igazgatói irodákban, nézőtéri büfékben. Nem puszta gyász volt ez, részvét vagy fájdalom, döbbenetes megrendülés. Több mint egy évtizeddel azután, hogy a legendás Csehov-előadás lekerült a Katona József Színház műsoráról, és azután, hogy Balkay először nyomtatásba adta: "Én vagyok Platonov." Mennybe vitte a színházat. Estéről estére kifordította négy sarkából. Aztán elment. Mindenki lemondott róla. Iszonyú állapotáról suttogtak. Nemcsak Platonov, saját halála is katarzist okozott - méltón nagy eszményéhez, Latinovits Zoltánhoz.

Néhány éve még újrakezdésről cikkeztek a lapok. Tévutakat, mellékösvényeket emlegettek, rögtön alatta visszatérést. Újult erőt. Letett poharat. Az RS9 Stúdiószínházban játszott és rendezett, talált új színházra és otthonra, társra és társulatra. Nem dörrent pisztoly, nem jött vonat. Egyszerűen elaludt.

Fotó: Jáger Szabolcs

   Balkay Géza alig másfél évtizednyi aktív pályafutása alatt átsuhant a drámairodalom java részén. Az Ódry Színpadtól Párizson és Londonon át a tengerentúlig kápráztatta el közönségét. Volt Lucifer, Oresztész, Brutus, Szoljonij, Don Juan. Zsadov a Jövedelmező állásban, Oronte A mizantrópban, Galambos a Kutyaszívben, Nikola a Galóczában, II. Fülöp a Don Carlosban. Porfirij Ternyák Zoltán Raszkolnyikovja, Verlaine Kaszás Gergő Rimbaud-ja mellett. Platonov forrott össze a nevével. Olyan emblematikus alakítássá vált, mint Latinovits Őrnagya, Őze öreg órása, Ternyák Hamletje vagy mint - nézzék el a drámaiatlan hasonlatot - Soós Imre Ludas Matyija. E színészek közös nevezője semmi más, csak a pokoljárás, az alkohol, önmaguk kibírhatatlansága, az értelmetlenül vége(- félbe)szakadt élet és a mindent felülíró zsenialitás. Szinte szentségtörés szerepeiket új nevek mellé állítani. Eggyé váltak az alakítás során és eggyé a köztudatban.
   "Amikor jó tíz évvel ezelőtt Platonov utoljára zuhant el a Katona József Színház színpadán, hosszú, katartikus csend ült a nézőtérre, mielőtt végső tapsviharba, lábdobogásba és sikoltozásba törtek volna ki a jelenlévők" - írta Jolsvai András 2006 áprilisában a 168 Óra hasábjain. "Sokan voltak, akik a dermedt csendben megsejtették, hogy ebben a pillanatban nemcsak egy falusi tanító története ért véget, egy emberé, aki miközben mindent és mindenkit tönkretesz maga körül, szétmállik, elvész, elhullik maga is, hanem egy nagy tehetségű színészé is. Súlyos, közös terhe volt ez nézőnek és színháznak..."
   Balkay meg sem próbált titkot csinálni abból, hogy e szerep addigi élete, pályája összegzése. "Az életem, a válásom, az alkoholizmusom, a cigarettázásom, a nőügyeim, a színházról alkotott véleményem" - nyilatkozta anno Bóta Gábornak. Ahogy azt is: "...a Platonovokat le kell lőni".
   Balkay Gézát mindenki próbálta megmenteni, és ő lett mindenki nagy kudarca. Igazgatók, rendezők, feleségek, élettársak, egy- és többestés szeretők siettek kéretlenül segítségére, miközben magát a "megmenteni" kifejezést sem bírta elviselni. Mindent megengedett magának, és mindenre magyarázatot talált. Sokáig bármit elviseltek neki. Csak a színházi legendáriumok színesebb lapjain lelhetők fel azok a történetek, amelyek úgy emlékeznek, a színpadra mindig kifogástalanul összeszedte magát, de aztán a takarásban... És nem ő az első, akit így óvnak a mesék. Nem mindig szedte össze magát. Próbák szakadtak félbe miatta, előadásokon ment le kénytelenül a függöny. Előfordult, hogy más mondta a szöveget helyette, és olyan is, hogy partnere megsérült a próba során. Egyesek istenítették, másokat jelenléte is irritált. Csak a végponton bírt létezni, és kizárólag a színházért. Semmi más nem érdekelte. Máig ő Ascher Tamás rendezői pályájának egyik legfényesebb csillaga, miként talán legmélyebb fájdalma is. Ascher Kaposvártól a Nemzetin át a Katona József Színházig rendezte Balkayt, tűrve érdességét, szeretve ellentmondásosságát. Kórházba kísérgette, és mikor már senki sem mert rá építeni, egyetlen szereppel a mindenséget adta neki, értelmet egész addigi munkájának. Próbálták lebeszélni róla. Halála után Ascher Tamás a Kritika hasábjain hosszan beszélt róla nekem. Ebből a szövegből idézek most néhány részletet.
   "...1979-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött, én akkor töltöttem ott az utolsó évemet - Zsámbékiék még maradtak. Osztrovszkij Jövedelmező állása volt az egyetlen olyan rendezésem itt, amit a közönség is szeretett, és nekem is tetszett. Balkay játszotta benne a fiatalembert, Zsadovot, aki megtörik, megalázkodik, végül lemond forradalmi elveiről és álmairól, hogy családot alapítson. Gonosz előadást terveztem, és sikerült is megvalósítani. Az első jelenetben Zsadov egy rendetlen szobában alszik, amikor megszólal a vekker. Mintha kómából ébredne, próbálja megtalálni a földön az órát és elhallgattatni. Aztán viharos sebességgel öltözködni kezd, magára kapja kopottas, gyűrött ruházatát, és megindul harcolni - ki, az életbe. Mindenkivel szembekerül, hogy elveihez hű maradhasson, ellentétben alázatos, talpnyaló, korrupt környezetével. Az eredeti darab szerint az utolsó jelenetben egy hosszú monológban megalázkodik a gyűlölt ellenség előtt, hogy álláshoz juthasson. Az én megoldásomban a nagy hatalmú, gőgös férfi - Őze Lajos pompás alakítása - agyvérzést kap, és holtan ül a székében, de ezt a fiatalember nem veszi észre. A megalázkodó beszéd után egyetlen lendületes mozdulattal, mintegy megtörve a gerincét, meghajol - de a holttest előtt. Nem veszi észre, hogy árulása értelmetlen. Irgalmatlan átéléssel játszott. Védjegyévé vált ez a lázas, tüzes, elsöprő energiájú azonosulás. Lassan kialakult a közös jelrendszerünk, ismertük egymás munkamódszerét.
   A Katonában többek közt a Három nővérben Szoljonijt osztottam rá. Eredetileg Cserhalmi Györgynek szántam a főhadnagyot, de nem bántam meg, hogy végül Balkay játszotta el. Pontosan azokat a tulajdonságait használtam fel, melyeket egyre nagyobb szeretettel figyeltem benne. Azt, hogy az undokság, a zárkózottság, a kellemetlenül éles és sértő megszólalások gyermekdeden érzékeny és fájdalmasan szeretetre vágyó személyiségét próbálták meg elrejteni. Szoljonijt is ilyenre formálta. A hagyományosan riasztó figura helyett groteszk, szánandó, önveszélyes alakot játszott...
   Amikor Platonovot ráosztottam, már rendszeresen előfordult, hogy összeszólalkoztunk az italozáson. Mégsem játszhatta más a szerepet. Talán éppen azért, mert Csehov Platonovja afféle elveszett ember, aki keserű iróniával tekint a saját életére, és makacs önsajnálattal, egyben az önmaga feletti ítélkezés pátoszával halad az önrombolás útján. Platonov a kivédhetetlenül vonzó férfi, akiben a nők felismerik a sodródó vesztest, akit meg kell menteni. Ismét úgy tűnt, Balkay ezzel tökéletesen képes azonosulni. Túlságosan is...
   Szíve szerint mindig hőst játszott volna. Egy elvesztegetett élet tragikus hősét. Nem tudott önironikusan fogalmazni, a kíméletlen és elháríthatatlan azonosulásnak volt ő az egyik legnagyobb művésze. És mégis, a végső kompozícióban alakja tele volt szánalmas, megmosolyogtató színekkel...
   A szerepei fogyatkoztak, végül már csak a Platonov maradt. Lassan kénytelenek voltunk megszokni a gondolatot: a Katona József Színházban nem fog már sokáig játszani..."

   A színház tehetetlennek bizonyult. Nemhogy főszerepet, epizódot sem mertek már rá osztani. De ennek ellenére sem volt kétséges, hova tartozik. 1993-ban a szakma megrökönyödve fogadta a hírt, Balkay elszerződik a Katonából. "Az utóbbi időben úgy érzem, hogy megszabják, melyik bójáig úszhatom. Én azonban át akarom úszni a Dunát. Erre azt mondják, hogy az veszélyes. Most azonban nem tartom tiszteletben a bójákat. A bóják tartsanak engem tiszteletben" - nyilatkozta akkoriban, de hamarosan rájött, hibát követett el. Megtette volna egy évadnyi szünet is.
   A Katonában töltött évekről örökös útitársa, Sinkó László beszél.
   "A régi Nemzetiben találkoztunk. Zsámbéki, Ascher és Székely Nemzetijében. Együtt játszottam Gézával egy számomra is emlékezetes előadásban, a Jövedelmező állásban. Korábban gyakorlatilag kispados voltam a színházban, ez jelentette számomra a fordulatot, másrészt ekkor találkoztam először a kaposvári társulattal. Doszuzsevet alakítottam a darabban. Fantasztikus előadás volt. Sajnos az apát játszó Őze Lajos akkoriban már betegeskedett, ezért a következő szezonban nem tudtuk tovább játszani. Csak bámultam a főszereplő fiatalembert, akit addig nem ismertem. Őrületes volt a Géza. Elmondhatatlan. Érdekes, hogy a pályája elején és végén dobott óriásit. Zsadovval és Platonovval. Millió remek alakítása volt persze közben is, már a kezdetek kezdetén láttuk, hogy hihetetlen széles skálájú színész. Hős szerepekben "hősként" működött, miközben elképesztően erős karakter volt. Géza megtestesítette azt, amit én a színészetről gondolok, nevezetesen, hogy nincs hős alkatú színész, nincs karakterszínész, színész van, akinek mindent kell tudnia. Mindent. Az valóban színész.
   A nemzetis évek végeztével, 1982-ben egymást választottuk, és megindult a Katona József Színház. Huszonöt ember egy nyelven beszélt. Úgy álltak akkor a csillagok, ahogy beláthatatlan ideig nem fognak. És ebben a színházban találtam én egy olyan embert, akivel, hogy úgy mondjam, egy húron pendültem. Humor, műveltség, intelligencia - nagyon ritka az, amikor ezek a tulajdonságok valóban találkoznak egyetlen személyben. És Géza mindben magasan a környezete felett állt. Első közös bemutatónk a Három nővér volt, én Versinyint játszottam, ő Szoljonijt. 1987-ben meghívták az előadást a stuttgarti fesztiválra. Ott robbant be a nemzetközi körforgásba a Katona, elkezdődtek az utazások. Én nem vagyok az a típus, aki szeret együtt menni a gruppával, nem azért, hogy feltűnősködjek, de valahogy jobban szeretek egyedül sétálni, vásárolni, tárlatot nézni. Géza volt az egyetlen, aki nem zavart. Mellém sodródott. 1987-től 1994-ig közel ötven városban és nem is tudom, hány országban kóboroltunk együtt. Gézával azt is meg lehetett csinálni, ha elegünk lett, hogy egyszerűen otthagytuk egymást a város közepén azzal, hogy "Szevasz!". Aztán másnap megint együtt indultunk. Rengeteget játszottunk. Caracasban például felhívták a figyelmünket, hogy fényes nappal is kirabolják az embert az utcán, vigyázzunk magunkra. Azt játszottuk, amolyan helyzetgyakorlat gyanánt, hogy magabiztosak vagyunk, vagy azt, hogy bizonytalanok. Bementünk egy lerobbant külvárosi csehóba meginni valamit, és kitettük a pénztárcánkat az asztalra, mindenki elképedve bámult minket, hogy ezek meg kik. Rettentő sokat röhögtünk. Nagy útitársam volt. Amikor az Übü királlyal mentünk, akkor meg érdekes módon Ternyák Zoli szegődött mellém. Valami miatt vonzódtam ezekhez az emberekhez, és ők is hozzám. Ternyákkal amolyan apa-fiú kapcsolatban voltunk. Ahogy Zoli és Géza is nagyon szerették egymást.
   Géza válsága valami eleve elrendelt dolog volt. Túlérzékenység. Még azt sem lehet mondani, hogy nem sikeres a pályája. Egyet nem értettem soha: jelentős filmet nem forgatott, nem dolgoztak vele. Heroikus küzdelem folyt érte az utolsó években a Katonában. Mesélték a kolléganők, hogy Géza annyira szorongott a Platonov-tévéfelvétel előtt, attól tartottak, bele fog halni. Az utolsó percig nem adta fel, közben meg önpusztító volt. Méghozzá felvállaltan. Kihívásnak tekintette.
   Miután búcsút mondtunk a Katonának, szinte csak munkák kapcsán találkoztunk. Szétestünk. Azután elvették Székely Gábortól az Új Színházat, és én olyan hazátlanná lettem - ami a színházat illeti. Vendégszerepeltem pesti és vidéki színházakban, hatvanéves koromra felcsaptam vándorszínésznek. Ő meg valahogy kiszállt a világ kék egén. Éreztem, hogy már csak a múlt szárnyai kötnek össze bennünket. De soha senki nem volt a környezetemben egész életemben, akiből ennyire éreztem volna az őszinte érdeklődést magam iránt. A személyem és a színészetem iránt. Ugyanazt az ízlést és igényességet képviseltük."

   Egy évvel azelőtt, hogy eljött a Katonából, ért véget Balkay sokéves kapcsolata Lieberman Klári újságíróval, aki legsikeresebb - és legkeményebb - éveiben osztozott vele. Valószínűleg ő a Balkay-mítosz legautentikusabb tanúja.

   "Halála napjáig jóban voltunk, azután is, hogy már nem éltünk együtt. Valójában máig nem fogtam fel, hogy meghalt. Rengeteg érzelmi szál fűz Surányhoz, a Balkay-nyaralóhoz. Mamuka - Géza édesanyja - itt is kisebbfajta színházi mikrokozmoszt alakított ki. Van ott nyírfa fehér kispaddal, mint egy Csehov-díszletben, de képes volt teherautóval elvonszoltatni a lerombolt, Blaha Lujza téri Nemzeti egyik kisebb páholyoszlopát is. Mamuka amolyan ős-színházi lélek volt, amúgy háztartásbeli, nevelte a gyermekeit - Géza testvére, Laci kiváló grafikus -, és összetartotta az ő elképzelései szerinti családot. Regénybe illő kassai polgárcsalád lánya volt, én még ismertem a tüneményes Sipos nagymamát is. Imádtam Géza édesapját. Szelíd, joviális öregúr volt, negyven éven át bíró. Mamuka, a mindig csupaideg-alkat, hihetetlen humorral és eszméletlenül szórakoztató módon tudott borzalmasan kemény lenni. Végtelen eleganciával és szelídséggel kényszerítette rá mindenkire az akaratát. Másrészt viszont teljes mellszélességgel kiállt fiai védelmében. Az egész családjuk és otthonuk olyan volt, mint valami családregényben. Bementél, és azt érezted, hogy ez valahol meg van írva. Mindkét fiú szeretett otthon lenni, vagy inkább vágyott arra, hogy hazamenjen. Életüket alapvetően meghatározta a bizonyításkényszer, hogy megfeleljenek annak a képnek, amit Mamuka elképzelt a két zseniális fiáról. Én - kívülállóként - úgy éreztem, gúzsba kötötte őket a szeretetével. A két fiú nagyon szerette egymást, Géza utolsó éveiben fel is léptek együtt, verses előadóesteket tartottak, Laci gitározott, énekelt, Géza verseket mondott. Ebben is zseniális volt. Emlékszem, már rég nem éltünk együtt, amikor egyik éjjel - valami lelki problémámon kiborulva - sírva felhívtam telefonon. Soha az életben nem kérdezte meg tőlem, hogy mi bajom van. Akkor sem. Megkértem, olvasson fel nekem Ady-verseket. Szó nélkül megtette. Másfél órán keresztül hallgattam az éjszaka közepén. Aztán mondtam, hogy most legyen a Krisztus-kereszt az erdőn. "Nem kívánságműsor, b... meg!" - dörmögött. Majd elkezdte olvasni, de Latinovitsban mondta. Mire én: "Nem Latinovitsot akarom, hanem a Balkayt!" Néma csend, majd hatalmas műköhögés, és újrakezdte. Balkayban. Mikor a végére ért, megkérdezte: "Mi baj van, kicsim?" Tíz-egynéhány év alatt először. Másfél óra alatt meggyógyított.
   Mikor szétmentünk, én már rettenetes állapotban voltam. Félelemben éltem. Ez nem azt jelentette, hogy megvert, soha nem emelt kezet rám, de amikor részeg volt, iszonyú állapotba került, ijesztően agresszív lett. Előfordult, hogy hazaért, a totális filmszakadás állapotában, megfogta a fürdőköpenyem szélét és odavágott a falhoz, hogy menjek az útjából. Pokoli erő volt benne ilyenkor. Másnap meg nem emlékezett semmire. Odáig fajult a dolog, hogy remegtem, amikor csengetett vagy megfordult a kulcs a zárban. A végén már annyira kétségbeestem, hogy kértem, jöjjön át valaki, a saját lakásomból mégsem mehetek el. Emlékszem, Csomós Mari és Vallai Péter megdöbbenve hallgattak, azt hitték, elment a józan eszem. Később a feleségével, Lábán Katival is sokat beszéltünk erről, ő szintén elképedve hallgatott, úgy tűnik, már egy szelídebb Gézát kapott. Sőt, azt hiszem, sokkal jobban tudta kezelni, mint én. Sokáig nem sikerült megfejteni, miért nem látják ezt mások, aztán rájöttem, hogy amikor nem voltam vele, olyan szeretettel beszélt rólam, hogy egyszerűen senki nem tudta elképzelni, milyen otthon, amikor iszik. Gondolom, valahogy így volt ez az első feleségével, Évával is (Tóth Éva színésznő - a szerk.). Soha egy rossz hangot, negatív megjegyzést nem ejtett el, csak tisztelettel és végtelen szeretettel beszélt róla.
   1986-ban ismerkedtünk meg, akkor még együtt voltak Évával. Éppen várták fiukat, Tamást. Mai napig nem tudom, hogy ki mit gondol - azt igen, mi lenne a legnépszerűbb változat -, de csalódást kell okoznom, akkoriban még semmi sem alakult ki közöttünk. Sőt, Géza eleinte kifejezetten bizalmatlanul viselkedett. Aztán lassan felengedett. Barátságba, majd súlyosszép szerelembe fordult a kapcsolatunk. Tisztában volt azzal, hogy a házassága válságát nagyobb hányadban ő maga okozta, és azt is nagyon reálisan látta, hogy a végkifejlethez imádott édesanyja is jócskán hozzájárult. Géza mesélte, hogy előfordult, amíg ők a színházban próbáltak, merő szeretetből átrendezte a lakásukat. Csakis az vezérelte, hogy az ő fiának jobb legyen. Erre mondják, hogy a pokol útjai is jó szándékkal vannak kikövezve. Géza, mint egy jó rendező, képes volt szinte kívülállóként látni, mit csinált rosszul, de tudta, hogy nem bírna változtatni. Évával is tökéletesen tudott azonosulni. Aztán egyszer csak végleg hazaköltözött a szülői házba. A válás csúnyára sikerült. Kizárólag azért beszéltem ennyit a házasságának arról a részéről, aminek tanúja lettem, mert óriási befolyással volt Géza lényére, egész további életére. Évát, aki gyönyörű nő ma is, Géza hallatlanul műveltnek, okosnak és tehetségesnek tartotta, sosem merte igazán elhinni, hogy egy ilyen csodálatos nő épp őt választotta. A válást tízévi házasság után hatalmas kudarcként élte meg. Tudta, hogy vége, nem kívánkozott vissza, de soha nem dolgozta fel. Azt sem mondhatni, hogy mintaapa volt. Ő nem tudott a gyerekkel sétálni, focizni, nem tudta ölbe venni, túlontúl türelmetlen volt az ilyesmihez, ám eszméletlenül büszkén tudta kimondani, hogy "a fiam".
   Színház. Imádtam Szoljonijként a Három nővérben. Emlékszem, borzasztó fontos volt neki, hogy olyan őszintén tudja mondani Szirtes Áginak, hogy "Szeretem!", ahogy ő azt tökéletesnek gondolja. Aztán egyszer azzal jött haza, hogy sikerült.
   Nem érdekelte a struktúra, az adminisztratív háttér, a fizetése - kizárólag az, ami a színpadon történik. Partnereiben mindig megtalálta az érzelmi társat. Bálványozta Aschert, Benedek Miklóst, Vajda Lacit, Sinkót, Hollósi Fricit, Ujlaki Dinit. Úgy rajongott értük, mint egy civil néző. És meg tudta ihletni a legkevésbé ihletett kollégát is, hogy finoman fogalmazzak. Nagyon fontos volt neki, hogy ne egyedül legyen a színpadon. Nagyszerű csapatjátékos volt, bármibe bele tudott simulni. Nem vágyott kiragyogni a "karból", a része akart lenni. Hogy együtt legyen tökéletes. Nem kellett külön megmutatnia magát, így is állandóan látszott.
   Platonov. A bálványimádók biztosan megköveznek, de nem ezt tartom Géza fő művének, miközben az előadáshoz eltéphetetlenül erős szálak fűznek. Számomra a vég kezdetét jelentette. A bemutató a párizsi Odeonban volt, az (általam is) imádott, zseniális Antal Csaba minden díszletet oda tervezett, heroikus technikai küzdelem volt használhatóvá tenni a zsinórpadlás nélküli Katonában. Huszonnégy órákat próbáltak, az alkoholügyek nem jutottak el hozzám, Géza elsumákolta. Azt, hogy baromi nagy baj van, a következőképp tudtam meg: egyik reggel, negyed tíz körül megszólalt a telefon, Ascher Tamás jelentkezett be. Mondtam, hogy Géza a kádban, nem tudom adni, mire ő, hogy nem is Gézával akar beszélni, hanem velem. "Kérek tőled valami fontosat, különben nem lesz bemutató. Se Párizsban, se itthon. Nem tudom, hogy oldod meg, de mától kezdve folyamatosan bent kell lenned a színházban, amíg be nem mutatjuk a Platonovot." És én bizony benn éltem a Katona József Színházban, ott ültem Ascher mellett, a büfében, az öltözőben reggeltől estig, déltől négyig, hattól hajnali ötig. A kifejezés legszorosabb értelmében színháztörténeti jelentőséggel bírok. Komolyra fordítva, a Jóisten ajándékba adta nekem ezt a próbaidőszakot. Géza olyan volt, mint kés a vajban, a legapróbb rezdülése is zseniális volt. Torokszorítóan tökéletes tudott lenni. Szokták mondogatni, hogy ő maga is olyan, mint Platonov. Ez nem igaz. Géza a legéletigenlőbb alkotó ember volt, akivel valaha találkoztam.
   Alattomos módon költöztettem el. Rómába utaztak a színházzal. Néztem az órámat, mikor száll fel a gép, még a repülőteret is felhívtam, elindultak-e. Előtte megbeszéltem Mamukával, hogy ha Géza elment, felhívom, jön, és elviszi a dolgait. Így történt. Megállt a kis Trabantjával, síri csöndben bepakoltunk, egyetlen szót sem szólt, majd elegánsan távozott. Mikor Géza hazajött, ő várta a reptéren. Szolidan fogadta a hírt, nem igazán érdekelte már. Soha nem akartuk újrakezdeni, de mély és erős barátság lett belőle. Egy reggeli kávé melletti, húsz mondatos beszélgetés többet ért vele, mint mással húsz évet élni. És mégsem akartam többé, hogy ide jöjjön haza. Rengeteget gondolok a hajnalig tartó beszélgetéseinkre és a józan pillanataira is. Más ember volt. Nem akartam megtéríteni, mert sokáig azt gondoltam - ma már tudom, rosszul -, ha felszabadul a görcsök és bizonyítási kényszerek, az önmagára kényszerített lelki kalodák alól, amik főként a családi viszonyokból származnak, akkor mellettem magától megnyugszik, javulni fog a helyzet. Rózsaszín utópia volt. Sokan kérdezték már, nem volt-e szörnyű együtt élni egy alkoholistával. Mindig azt mondom, nem egy alkoholistával, hanem egy zsenivel éltem együtt. Ehhez is kell tehetség. És felszabadultan szálltam ki. De a szellemiségére, a lényére, a félelmeim nélküli Gézára, amíg élek, szükségem lesz. Vagy félezer levelem van tőle. Hongkongból írt egy koromfekete képeslapot: Tetszett, mert ilyen, ha alszol. Csók, G. Minden reggel erre nézek először, mikor kinyitom a szemem. A képei körülvesznek otthon - Lábán Katit egy percig nem lepte meg. Máig nem érti, hogy voltam képes a szakításra. Hát... így."

   Miután levetett magáról minden kötelezettséget, senki nem számított már rá, hogy dolgozni fog még. De folytatta. Rendezett Szolnokon Ibsent Spiró György és Gaál Erzsi felkérésére, Fülöp királyt játszott a Don Carlosban. Verset mondott, öccsével az oldalán. Ekkor kérte fel Lábán Kati, az RS9 Stúdiószínház igazgatója Ödön von Horváth Szépkilátásának egyik szerepére, a hoteligazgatóra. Leste a nézőtér kíváncsi tekinteteit, azt fürkészték, milyen állapotban van. Nem engedte újfent elszabadulni a poklot. Embertelen erőt vett magán. Itt is rendezni kezdett, Macbethet, Periklészt, Csongor és Tündét, Liliomot... Közben feleségül kérte Lábán Katit.

   "Vallai Péter ajánlotta nekem Gézát a Szépkilátásra. Nem is mertem először felhívni. Fel sem merült bennem, hogy a nagy Balkay lejön majd ide hozzánk. Vallai erősködött, hátha vállalja. Nagyon nehezen tudtam eljuttatni neki a példányt, végül anyukáján keresztül sikerült. Aztán felhívott, hogy találkozzunk, egyik vasárnap meglátogatott. Elkezdtünk dolgozni az előadáson, naponta négy-öt órákat beszélgettünk. Van egy kis házam a Börzsönyben, nyáron mindig oda vittem a gyerekeket. Géza hívott indulás előtt, elbúcsúztunk. Aztán este megérkezett taxival Diósjenőre. Mondtam, hogy főzök egy teát, ő meg, hogy az jó lesz, aztán két és fél hónapig maradt.
   A mi kapcsolatunkban az volt a legfontosabb, hogy mindkettőnknél a színház állt első helyen. Nagyon későn, de egymásra találtunk. Áldott jó ember volt, istenadta tehetséggel megáldva. Hatalmas tehetséggel, nem is e világra valóval. Sugárzott. Nehéz volt vele együtt játszani, megbillent a színpad. Csak rá lehetett figyelni. Alázattal viszonyult önnön erejéhez, úgy érezte, ez nem az ő érdeme, ezt az energiát ő valahonnan kapta. Minden előadás előtt megcsókolta a színpadot. Nálunk mindenki azért van, mert szeret ott lenni, és ezt Géza azonnal megérezte. Inkább rendezni akart, mint játszani. Nagyon nehezen viselte azokat a periódusokat, amikor nem próbáltunk, vagy nem volt előadás. Folyamatosan dolgozott. Mielőtt hozzánk került, rettenetesen szenvedett attól, hogy nincs dolga. Túlságosan büszke volt ahhoz, hogy bekopogtasson egy színházba, hogy kellene egy szerep. Rosszul döntött, amikor eljött a Katonából, kifejezetten társulatban szeretett létezni. Persze a jóindulat még az RS9-be is elért, aggódó barátok és őszintén féltő kollégák ostromoltak, hogy ugyan, Kati, érdekből van veled, hogy rajtad keresztül visszatérhessen. Semmit sem tudtak. Szó se róla, én is örültem, hogy zsenit "szerződtettem" a színházamba.
   Mindig azt mondogatta, hogy én ajándék vagyok az utolsó éveire. Sokat beszélt a halálról. Hogyan és hol temessem el - ezt már megismerkedésünk első hónapjaiban elmondta.
   Hétfő délelőtt ment el. Megfázott, mondta, hogy nem érzi jól magát, nyugodt hétvégénk volt. Megkérdezte, hogy másnap otthon leszek-e. Ilyen soha nem fordult elő. Mondtam, hogy reggel elmegyek, de tíz és tizenkettő között vagyok. Akkor halt meg. Tízre hazaértem, ahogy ígértem neki, láttam, hogy sápadt, szinte hamuszürkének tűnt az arca. Nem akarta, hogy kihívjam az orvost, "ne félj, minden rendben lesz" - nyugtatgatott. Mikor elaludt, mégis felhívtam az öreg Körmendi doktort - születése óta ő volt a háziorvosa. Nem találtam otthon, kértem a feleségét, keresse meg, mert nagyon meg vagyok ijedve, Géza beteg, tüdőgyulladása lehet. Jeleztem az orvosnak, mikor megérkezett, hogy mélyen alszik, fel kell még ébresztenem. Belépett a szobába, közel se ment Gézához, ránézett, és mondta, hogy nem fogom tudni felébreszteni. Megállt a szíve. Suránynál temettük el, a Dunába szórva, ahogy kérte."

   Balkay Géza hű maradt meglepő nyilatkozataihoz. Elmondta, hogy ő szeretné kiválasztani a fát, amelyből keresztfát készít magának, ő választja ki a szögeket, maga veri be kezébe és lábába. Ő veszi meg a dárdát. És egyszer csak fent lesz a kereszten. Elmondta, hogy a színházban mindig a végpontok izgatják, miként jut el valaki odáig, hogy megdicsőül, vagy mint egy roncs végzi az életét. Elmondta, hogy szent meggyőződése, ha beteszi valahova a lábát, ott mindig történik valami. Hogy segítőkész, de magán nem tud segíteni. Mikor azt kérdezték tőle, mi történik, ha eléri a szakadékot, azt felelte: "... A szakadékot ne úgy értelmezze, hogy le fogok zuhanni. Ott én el fogok szállni." Mindenben igaza lett. És aki valaha látta legendás alakításában, annak még mindig ő Platonov.