Szoljonij: Balkay Géza

Enyhén félrehajtott fejjel ül, mereven, zárkózottan és idegenül. Mint a kisvárosban állomásozó katonatisztek egyike, mindennapos vendég a Prozorov-házban. Feszült tartása már kezdetben különös jellemet mutat. Bármily szerényen húzódik is hátra, észrevesszük. Furcsa ember lehet, bizonyára gátlásos, hisz nem tud mit kezdeni magával, a testével, a végtagjaival. Zavartan szorongatja egyik kezével a másikat. Úgy tűnik, kívülállónak érzi magát ebben a társaságban. S egyre többször észleljük, milyen gyakran tapogatja a kezét. Még a körmeit is megszámolja, nézegeti, amikor magányosan a szoba távollévő sarkában húzódik meg. Mitől ilyen zavart, mitől különc ez az ember? A furcsa feszültség percre sem enged ki.
   Lenyalt haj, kis bajusz, hamuszürke arc, szűkülő szemek. Ez az ember mohón vágyik arra, hogy észrevegyék, hogy rá figyeljenek. S talán arra is, hogy fontos lehessen valakinek. Ám még nem tudjuk, milyen érzelmeket rejt ez a félszegen félretartott fej, miért ezek a keserűen rosszindulatú pillantások, mellyel a Prozorov család életét figyeli. S egyszer csak azt látjuk - amikor senki sem figyel rá -, hogy elővesz valami dobozkát, valami tartót vagy a jó ég tudja mit, amiben valami szer lehet izzadság ellen. És bekeni vele izzadó tenyerét. (Ez a Csehov instrukciójában szereplő illatszeres tartó itt módosult funkciót nyer.)
   "Rémes, szörnyű ember" - mondják róla, hiszen ahányszor megszólal, mindig valami undokságot mond, valami sértőt. Balkay Szoljonija érezteti: éppen csak megtűrik itt, mint Tuzenbach báró barátját, jelenlétét megszokták, elviselik. Érthető ez, mitől is szeretnék, Balkaynak a szótlansága is nagyképű, félreállásával is irritálja a többieket. Tüsténkedik, segíteni akar Olgának egy virágcserép elhelyezésében, de mozdulataiban annyi fölösleges, túlbuzgó alázat van, hogy szinte zavaró. Minden visszájára fordul. Állandóan érzi a felé áradó ellenszenvet, s ez gátlásainak mindig megújuló forrása. Ha megszólal, szinte mindig botránkozást kelt. Így aztán már nem is igen próbálja megszerettetni magát, hanem inkább megbotránkoztató rosszindulatával, keserű megjegyzéseivel hívja fel magára a figyelmet.
   Féltékenyen figyeli a többieket. Versinyin megérkezése újabb kudarcok forrása számára. Mindenki a jövevényre figyel. Lesi az alkalmat, mikor mutatják be, vagy ő mikor mutatkozhat be. Ám a pillanatot elvéti, lekési, beleszólnak mozdulatába. Ekkor idegesen hátrál, letép egy levelet a mögötte lévő páfrányból, és azt gyűrögeti ingerülten. Nem bír nyugodtan meglenni. Két lábán előre-hátra himbál. Figyel. A Versinyinnel való kapcsolat lehetetlensége újabb kudarcélmény, mit tehet hát? Láthatjuk: mélységesen irritálja, hogy az ütegparancsnok szavain milyen figyelmes áhítattal csügg a három nővér.
   "Csip-csip-csip" - vijjogja gúnyosan báró barátja megszólalására is. És szája sarkában ott a már ismert lekezelő fintor. S egyszer csak észrevesszük, milyen különös érdeklődéssel nézi Irinát. S ahogy tekintetével csügg a lányon, még a homloka is verejtékezni kezd. S már értjük, mik ezek a rettenetes "csip-csip"-ek, mi ez a báró felé irányuló gúnyözön. Zavarba akarja hozni, le akarja járatni a jámbor fiút, hiszen ugyanazt a lányt szeretik. Mikor Lermontovtól citál sokatmondón és rejtélyesen, a teátrális idézetben már benne rejlik valami fenyegetés.
   Balkay Szoljonija már a dráma kezdetekor telve van keserűséggel, s ahogy a lassan csordogáló események követik egymást, keserűsége csak növekszik. Most már kötekedik. "Miből készítették ezt a pompás likőrt?" - kérdi Versinyin. "Svábbogárból" - szólal meg Szoljonij olyan dermesztő hangon, hogy sikerült újra megbotránkozást keltenie, s ez láthatóan kaján elégtétellel tölti el.
   A teázgatásnál annyi kockacukrot vesz magához titokban, hogy a többiek ne találjanak, ha keresik. Azután Irina megjegyzi: "Szoljonij megette." Ám mi látjuk, kiköp egy darabot, és suttyomban a virágtartóba dobja. A szájában tartotta mostanáig. Undorító!
   "Miért ül maga mindig egyedül?" - kérdi a báró, s ő a "csakazértis" dacával fordítja meg a széket, s már háttal van a kérdezőnek. És hallgat. Majd ritka pillanat következik. Szoljonij őszinte. Vallomása, amelyben gátlásairól beszél, visszamenőleg hitelesíti egész addigi viselkedését. Úgy tud vitatkozni jelentéktelen dolgokról, mintha élet-halál kérdéseiről lenne szó. A felesleges energiák levezetésének nyílt tere ez, olyan embernek való, aki már csak véres ütközetben tudná kiélni és kiölni magából fájó és rettenetes indulatait. A társaság nemsokára szétszéled, elmarad a kellemesnek ígérkező, szórakoztató este. Szoljonij-Balkay kissé megkésve jön elő a szobából, ahová iménti sértettségében távozott. És egyedül találja Irinát. Egész testében remeg, érzi, eljött az ő ideje. Itt a visszahozhatatlan lehetőség, most vallani fog a lánynak. Egész testében reszket az izgalomtól, odatámolyog a zongorához, és szíverősítőnek felhajt egy csésze teát. Majdnem rosszul van. A mozdulat, ahogy odaugrik a lányhoz, szinte groteszk. Nyakába csókol, majd lihegve omlik a lány lábai elé, de heves szerelmi vallomása inkább ijesztő, mint vonzó. Elönti a forró vágy, amelyet oly sokáig magába folytott, és öleli, csókolja Irinát, aki menekülni próbál. De Szoljonij nem ereszti, úgy fogja át a lábát, mint egy kapocs, egy szoros bilincs. Ez a heves érzelemhullám a lány számára taszító, már-már undort keltő. A színész a szélsőséges érzelmeket majdnem az aberráltságig fokozza, úgy, hogy szinte mélyen megsajnáljuk. A végletes szerelmi vallomás széles vigyorrá válik, amikor váratlanul bejön Natasa. Rögtöni védekezés ez a rajtakapás ellen, de leginkább saját kitárulkozásának visszavonása.
   Balkay szinte emberfeletti indulatokat képes előbányászni Szoljonijból, az elfojtott érzelmek rettenetes tüzét, amely nem éget, de öl. Az a szenvedély ez, amely végül csak a gyilkosságban nyerheti el kielégülését. "Nem tűrök el vetélytársat" - sistergi, és a végzet szele csapja meg a nézőt.
   A többi már a színfalak mögött játszódik le. Amikor utoljára látjuk, keménynek és katonásnak, elszántnak és kegyetlennek, már tudjuk, a tragédia bekövetkezik. S valóban, a lermontovi párbajhős megöli ellenfelét, a bárót. Csak az ölés adhatott megnyugvást ennek az embernek. Egy önsorsrontó élet másokat is tragédiába sodró indulatai nyernek itt kielégülést, ha nem is boldogságban, de legalább a vetélytárs megsemmisítésében.
   Szoljonij még sohasem volt ilyen rettenetes, mégis emberi. Csehov szülötte most Balkay Géza megformálásában válik véresen igazzá.

Balkay Színház, 2006. 7.szám 2.old http://epa.oszk.hu/03000/03040/00470/pdf/EPA03040_szinhaz_2006_07_02.pdf Máté Gábor Géza kérésére hamvai Dunába szóratnak 22én 11 órakor Surány II Napsugár téri gyülekezésünk után... Klári (sms: 2006.04.19. 11:46)    Miért Surány? Babarczy feleségét is ott. Mije lehetett Surányban? Vagy a víz csak? A Duna? József Attila? Így Latinovits? Ha már sínek nem, hát a Duna?    Nem láttam rendezéseit. De a temetés az egyik legjobb lehetett. Akik, és ahogyan, hogy ez egy zarándoklat, tehát fárasztás. Meg a csónak (csónakos temető), a pap (barát, nyilvánvaló alkoholista, összevissza beszél, Isten, vallásosság, Géza, Géza testvérünk, kiderül, szavalta egy versét is - tehát költő is e lelkész), öccse gitárral (énekel is), a fia, egyáltalán a jelenléte, úgy hírlett, nem tartják a kapcsolatot, aztán most hallom, hogy az R. S. 9-ben rendezte is. A Dunáról mindig eszembe fog jutni, gondolom, mikor a motorcsónak beindul az urnával (fia szorítja magához), aztán azóta már hányszor néztem a folyót, és akkor pont nem, de máskor igen, jóval többször, mint gondoltam.    Irigyelni kezdem, hogy a fia szórja őt be a vízbe.    Ennyi közös mindenképpen van (volt) bennünk, a szóratás utáni vágy. Géza ezt a jelek szerint elérte.    Én ezt konszolidáltabb körülmények közé képzelem, Óbuda, ilyesmi. Megpróbálom megfogalmazni, szőrmentén, amit meg lehet írni vele kapcsolatban, Géza feladta a leckét, a holtakról vagy jót, vagy semmit nagy leckéjét.    Látom magam előtt. Főleg ahogy ment. Atléta volt. Hány évig csinálta, nem tudom. Nem csinálhatta sokáig. De jó fizikumot ajánlott neki a sors az élethez. Ruganyos volt, lendületes, ki ha én nem járása volt. Az életben és a színpadon is. Nagyzolva jött-ment. Folyamatosan a vagyok valaki állapotában volt. Miközben - mondják - szorongott. Szoronghatott. Nem tudjuk az ilyet másképp elemezni.    Miben játszottunk együtt? Catullus, Coriolanus (nekem beugrás), Galócza (nekem beugrás), A revizor, Mizantróp, Kutyaszív, Platonov.    Ivásai. Előadás előtt, alatt, után, hiszen már a főiskolán is az Erzsikéből láttuk mindig kijönni. Állítólag Uray, aki elegáns színész volt, belehányt a mandzsettájába. Balkayt láttam mandzsettába hányni Pármában, mikor megérkeztünk, és elindult a társulat spagetti után.    Platonov: odajött az olvasópróba előtt, tudod, hogy fölmondok, ha te kapod meg! Mosolyogni próbáltam. Nyilvánvalóan magasabb rendű színészetnek gondolta a sajátját. Melyikünk az, aki nem így gondolja a magáét a másikkal szemben?    Szerettem ráesni a második felvonásban. Ketten voltunk részegek, nagyon akceptálta, hogy így játszom a részeget, ő a lelke mélyén volt részeg - nyilván sokszor tényleg -, én a felületen. Mégis engem jelentett föl valami néző a titkárságon, hogy részegen játszom az előadást.    Első Balkay-élményem Lengyel Menyhért Az árny előadása Ács rendezésében. A főiskolán azt mondták, úgy ítélték meg, nagyszerű volt benne. Aztán ennek egyenes folytatása a kaposvári Esküvő. Ha behunytam a szemem, Latinovitsot hallottam, kinyitottam: Balkayt láttam. Ez volt az utolsó olyan szerepe, amiben még hallható volt, kitől tanult versmondást. Később maga lett.    A Catullusban semmilyen viszonyunk nem volt. Pedig együtt próbáltunk két hónapon keresztül.    A Mizantrópban én Philinte voltam, ő Oronte. Szerep szerint én voltam Cserhalmi (Alceste) barátja, és őt gúnyolta, cinkosság mégis köztük született. Megcsinálom ezt a szerepet, meg tudom csinálni, bárki bármit gondol, meg tudom csinálni, áradt belőle az önbizalom.   A Kutyaszívben azután már áldozatot hozott a szerepért. Kis időre letette a poharat, muszáj volt, Gyöngyösi Tamás tornáztatta heteken keresztül (négykézláb mászkált a színpadon mint kutya - nyilván Latinovits Bozzija járt a fejében), szigorú időszak volt.    Később a Platonov. Most olvasom a Kritikában Aschertől, hogy közben kórházból ki, kórházba be. Ezt nagyon diszkréten intézték, mert mi, a vele játszók erről nem tudtunk. Vagy nem akartunk tudni. Ez volt az a próbafolyamat, mikor először hunyorított rám úgy a színpadon, hogy partnerének ismert el. Sőt különös hangsúlyt fektetett arra, hogy erről értesítsen. Még jelenet közben is halkan kuncogott mellettem, úgy, hogy a közönség ne vegye észre. Ez még a régi Nemzetiből ragadt rá, Kálmán György volt ilyen.    Munkakapcsolatunk később alakult ki. A Rádióban kaptam egy vaskos Györe Balázs-szöveget, hogy olvasnám fel, és rendezzem is magamat. Többször olvastam magamban az írást, és miközben a szemem járt a szövegen, mindig csak Balkay hangján hallottam. A magamén akartam, de az övén hallottam. Megbeszéltem a rádiós szerkesztővel, hogy megkérdezném Gézát, hajlandó lenne-e felolvasni mikrofon előtt, az én rendezésemben. Valamelyik előadás előtt a büfében mentem oda hozzá az ötlettel, nagyon meglepődött. Kegyetlenül a szemembe vágta, hogy nyilván tudom, mit tart felőlem, de igazi kihívásnak érzi, hogy én ennek ellenére vele, és miért ne próbálhatnánk meg, ő minden szöveget fel tud olvasni, és ha én nem barmolom el, még lehet is ebből valami. Aztán érzékeny éjszakákat töltöttünk együtt a stúdióban. Magánbeszéd a minimális. Ő dolgozott, én hallgattam. Ezt jó leosztásnak vélhette. De innentől máshogy nézett a szemembe.    Nem sokra rá kezdtem neki Jerofejev Moszkva-Petuski című remekének a Rádióban. Természetesen Gézával a főszerepben. Ez az országban az ő szerepe volt.    És ezután még sok közös munka a Rádióban.   A Katonába néha eljött. Megnézett. Jó színész vagy, mondta, elment.   Rossz hírek jöttek, napjai vannak hátra - terjedt színészbüfékben. Aztán az újabb pletyka: elvonón van. Rémesen néz ki, de jól van és él.    Ebben az időben már csak olvastam, hogy mit csinál.    Aztán eljött az Ivanovra március elején. Ijesztően sovány volt. Megöleltük egymást, csontvázát lapogattam, szemébe nem mertem nézni, nem az a szem volt. Jókat hallok, hogy miket csinálsz az R. S. 9-ben, mondtam, mindig játszom, vagy benn vagyok a színházban, dadogtam, aztán lefordultam róla.    Ascherral beszéltek még pár szót.    Azután elment. Jó színész vagy - vetette oda. Ekkor találkoztunk utoljára.